A gyerekek, a két kislány, már aludtak, a kandallóban ropogott a tűz. Lobogó fénye betöltötte a kicsinyke nappalit, melyben egy asztali lámpácska égett. Fénye megvilágította a sarkot, de tovább nem ért el. Nem is kellett, hisz a tűz kitartóan ontotta magából fényét és melegét, ezzel legyőzve a kint tomboló hideget. Még az ablak alatt besüvítő, csípős hideg szél sem tudott győzedelmeskedni felette, mely a jeges havat hordta az utakra, elállva az emberek útját. Zsófia aggodalmas arca ráncokat festett bőrére, melyeket kiemelt a meleg fény. Elmúlt éjfél. Tudta, hogy a férje, Balázs, messze jár. És azt is tudta merre. Kocsma. Mindig csak a kocsma. Ahol a régi barátaival eleveníti fel a rég lezárt múltat, a fiatal éveiről. Közben megfeledkezik arról a családjáról, akik most léteznek.

Zsófia nagyot ásított. Tudta, hogy ideje aludnia, Balázs pedig úgyis csak órák múlva állít haza, mikor már a vihar alább hagy. Derekánál összehúzta köntösét, és felállt a puha, biztonságot adó fotelből. Ebben a pillanatban kattant a zár, és már nyílt is az ajtó. Először csak a sűrű hó süvített be, kíséretében az ordító széllel. Később egy barna kabátos férfi, aki puszta erejével igyekezett kint tartani a tomboló szörnyeteget, aki úgy tűnt, minden áron be akar jutni a házba. Ám a férfi felülkerekedett rajta. Belökte az ajtót, s miközben könyökével és térdével támasztotta, másik kezével gyorsan elfordította a kulcsot. Zsófia szemébe nézett.
– Van fogalmad róla, hogy aggódtam? – kérdezte a felesége, arcán leírhatatlan harag, ugyanakkor megkönnyebbülés és aggodalom ült. – Kint tombol a vihar, te meg az éjszaka közepén állítasz haza. Mi történt volna, ha…
Balázs felemelte egyik kezét, mire Zsófia elhallgatott.
– Megérdemlek egy kis pihenést. Dolgozom egész nap. Fát vágok, elmegyek a kölykökért az iskolába, aztán a boltban szerelem a csöveket. Azt hiszem, hogy ezek után, jár nekem egy kis pihenés.
– De ez nem pihenés, amit te művelsz. Gondolj a gyerekekre. Tíz percet vagy velük, amíg haza kíséred őket, aztán már rohansz is el. Folyton felőled kérdezgetnek. Hiányzol nekik.
– Azért a barátaimmal csak nosztalgiázhatok egy kicsit. Olyan jók voltak, azok az évek, az gimiben, meg az egyetemen. Tegyek úgy, mintha ez az egész nem is létezett volna?
Zsófia a fejéhez kap. Már megint a múlt.
– De igen, létezett. És senki sem kéri tőled, hogy felejtsd el a múltat. De itt a családod. Ez most létezik. Nem tehetsz úgy, mintha csak álom lennének, és a múlt lenne a valóság.
Hirtelen nagy pattanás, utána egy roppanás szerű hang hallatszott. Egy másodpercre mindketten elhallgattak. A tűz neki csapódott a kandalló rácsának, és néhány szikra a szőnyegre esett, melyek kicsike füst csíkkal ki is aludtak. Mind e közben, mintha csak egy fürge táncos lejtené műsorát, úgy jelent meg egy figura a tűzben, ki rögvest el is tűnt. A veszekedő házaspár érzéki csalódásnak vélte, és folytatta a vitát.
– Tudod – kezdte Zsófia – nem hiszem el, hogy el sem jössz a lányok fellépésére. Hónapokig készültek ezzel a darabbal, állandóan erről csicseregtek itthon. Te meg úgy kezeled őket, mintha nem is a te gyerekeid lennének.
Újabb roppanás, újabb táncoló alak feltűnése.
– Nekem akkor dolgoznom kell. Ha nem megyek el, mint gondolsz, ki keresi meg a kenyérre valót. Talán te? Vagy talán ők a kis fellépésükkel?
– Ne szidd őket. A lelküket kitették ezért.
Újabb roppanás.
– Nekem munkám van. Életem van. Barátaim vannak.
– Meg családod, akikkel nem törődsz. Mi csak úgy vagyunk neked a… Úristen!
Ez a roppanás volt a leghangosabb, mely végre elnémította az egymást marcangoló két embert. Óriási tűz oszlop emelkedett ki a kandallóból, mely mintha csak önálló életet élne, egyszer körbe pásztázta a nappalit, majd visszatért a rácsok elé. De bármerre is lépett, nem hagyott maga után tüzet. A lángok alakot kezdtek ölteni, és egy magas emberszerű tűz lény lépett eléjük. Feje a mennyezetet súrolta, kezeit széttárta, melyek így átérték az egész helységet. Zsófia sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Balázs azonnal a fotelben heverő pokróc után nyúlt, hogy lecsillapítsa a lángokat, de a lény egyszerűen odébb lökte.
– Zsarnok, emberi lény! – kiáltotta különös, rekedt hangján, mintha csak torkában is lángnyelvek tombolnának. – Szereteted silány, melyet feleséged iránt táplálsz. Gyermekeid rád éheznek, de te megtagadod tőlük magad. Nézz magadra. Lelked a múltban, tested a jelenben, te magad a kettő között. Versengesz, ám a verseny eldőlt rég. Feleséged adott neked gyermekeket, kik célba juttattak téged. De te továbbra is csak rohansz, egyenesen a vesztedbe. Melyben a múlt fogságában, a jelen parányi szikra lesz csak számodra. Még van idő változni.
Elhajolt Balázstól, aki hápogva próbált felkelni, de a nagy ijedtség a földön tartotta. Ugyanakkor a szavak szíven ütötték, és minden megértett. Éppen most készült arra, hogy elrontsa az életét. Mit tett?
A lény most Zsófiához fordult, aki próbált hátrább kúszni, de a fal, melynek neki ment, nem engedte őt tovább.
– Asszony, szeresd a férjedet, bárki is ő. Akár a múlt árnyéka, akár a jelen szolgája. Vezettesd magad, mert ő segít utadon. De uralkodásod műve ez. Férjed immár menekül előled, birtokló szeretetedre elutasítással válaszol. Tedd őt szabaddá és ő is megszabadít téged terheidtől. Uralkodásod ma véget érjen. Leányaid apjukra vágynak. Add meg nekik, de birtoklásával semmire se mégy. Szereteted nem szeretet, csupán a kiállított tárgyak iránti vágy, hogy bámulhasd őt, mint egy műemléket. Férjed vágyik rád, te viszont irányítani akarod. Csodálkozásod alaptalan. Van idő, hogy változz.
A lény felegyenesedett, kezeit ismét széttárta, s fejét az ég felé emelve, így kiáltott
– Van idő, hogy változzatok!
Ahogy ezek a szavak kijöttek a száján, úgy szívta vissza a kandalló a lángokat. S a lény ismét alaktalan, lobogó, parányi tűzzé vált, mely meleg fénnyel töltötte meg a szobát. A két ember, pár percig csak maguk elé nézve ültek a szőnyegen. A szavak mindkettejük szívébe találtak. Majd lépések zaja törte meg a csendet, és az ajtóban máris két szőke, pizsamás kislány jelent meg.
– Anyu, apu, mi történt? – kérdezte egyikőjük álmos hangon. Zsófia kitörölte a szeméből a könnyeket, melyeket a szavak súlya keltett.
– Minden rendben drágáim. Most már minden rendben.
Megölelgette gyermekeit. Balázs is oda ment, s mindegyikük arcára adott egy puszit.
– Nincs semmi baj kicsikéim. Minden rendben lesz. Mostantól kezdve.
– Ne haragudjatok, hogy felébresztettünk benneteket.
A kisebbik lányka, közelebb húzódott édesapjához.
– Apu, mesélsz nekünk?
– Anyu, jössz te is? – kérdezte a nagyobbik.
– Hát persze gyerekek. Mind együtt megyünk.
A két kislány visszaszaladt a szobába, ahol ketten aludtak. Zsófia és Balázs egy meleg pillantás váltottak egymással, majd egymás kezét fogva követték két gyermeküket.

Zsófia meséje

Mesélem a mesém | 0 Comments

Hozzászólás