Demjén Zsuzsi története, a képzelet szüleménye, de lehetne akár valóság is, egy mai mese. Egy egyedülálló, 35 éves nő története, aki reménykedve várja a nagy szerelmet, az igazi, a megismételhetetlen, álomférfivel. Pont úgy, mint a romantikus filmeken…
A mai nap sem volt különlegesebb a többinél. Zsuzsi reggel nyolckor kelt, és megszokott rutinnal nézett a feladatai elé: bevásárlás, takarítás, főzés, mosás, pihenés, olvasás. Ha a lányok is csatlakoznak délután, akkor egy nagy közös beszélgetés. Nagyjából mindig így telt a hétvége. Egyedül.
Ha azt gondolnád Demjén Zsuzsi más, mint egy átlagos nő, nagyon tévedsz. Ugyanolyan, mint bárki a környezetében. Aki tipikus női gondolatokkal, és érzelmekkel kardozza végig az egész életét, ezen a nagyszínpadi küzdőtéren. Igen jól hallottad, nagyszínpad. Az élet nagyszínpada, amiben élünk, ahol egyaránt játszmázik férfi, és nő, öreg és fiatal. Zsuzsi életében sem volt mindez másként. Az egyedül töltött évei alatt, még inkább megedződött ebben. Pedig nem szerette a játszmákat, amikor csak tehette kerülte. Ha mégis használnia kellett, csak önvédelemből tette. Utálta, mert fárasztóak és feleslegesek. S a kardvívás, egyébként sem női feladat. Így talán nem meglepő, hogy 35 évesen a legjobb barátja, a perzsa macskáját leszámítva, a csend volt. Amikor csak tehette, kiült a verandára, egy jó, hideg bodzaszörp társaságában, és nézte a keretet, vagy bambán bámulta az eget, miközben különböző formáknak képzelte, a vattacukor alakú felhőket. Egy nagy, bőrkötéses, mappápa írta szorgalmasan, a jövőnek szánt emlékiratait.
– Egyszer ez a könyv, majd a gyermekemé lesz. Neki szánom. – gondolta. 18 éves korában fogja megkapni tőlem.
Előfordult, hogy órákon át írt, csak akkor vette észre, mennyi idő telt már el, mikor az ujjai a fáradtságtól, szinte görcsbe rándultak. Élőszóban is sokat beszélt. Mindig szeretett a középpontban lenni. Nem volt gondja az ismerkedéssel sem. Bárkitől, bármikor képes volt megkérdezni az utcán, hogy: Ne haragudjon, megmondaná mennyi az idő? Ez a régi, ismerkedési trükk mindig bevált. De valamiért, a se vége, se hossza beszélgetéseinek, sosem lett boldog „happy end” vége. Talán azért, mert a férfiak nem szeretik, ha egy nő túl sokat gondolkodik. Ma is tisztán a fülében csengnek, a szomszédságukban lakó, öreg fényképész szavai:
– Zsuzsikám nem ment még férjhez? Már megint tanul? Ugye tudja, hogy a férfiak a túl okos nőket nem szeretik?! Tudja, azt, aki túl sokat gondolkodik, és túl komoly!
Hát ez lehet a válasz. Az örök igazság. Az öreg fényképész igazsága. Zsuzsi céltudatos, és okos nő volt. Hogy túl sokat gondolkodott- e? Nem tudom. Annyi bizonyos, sosem volt meggondolatlan. Mindig pontosan tudta mit akar. Huszonévesen még ötéves tervekben gondolkodott. Nagy lendülettel élt. 35 évesen, már csak a napi feladatok éltették, nem tervezett előre. Valójában, nem a lendülete kopott, csak a megoldási utak lettek mások.
Célok, feladatok voltak, és maradtak. A határozottsága sem lett kevesebb. S legalább ennyi talpraesettséget várt el, a számára ideálisnak tartott férfitól is. Sosem szerette a „tejbe tök” pasikat, akiket irányítani kell. Szerette, ha felnézhet rájuk, és rajonghat értük. Ha erősnek látja őket, és magabiztosnak. Olyannak, aki mellett nem kell félnie, és tartania semmitől, és senkitől. Így bátran lehetett gyenge nő. Igen, ő valójában szeretett gyenge nőnek lenni és utálta, ha neki kell hordania a nadrágot. De amikor az élete ugy alakult, időnként szüksége volt arra a fránya nadrágra. Ilyenkor bátor helytállással szervezte a lakás felújítást, a vele járó, fúrást, faragást, a bútorszállítást, és minden olyan feladatot a ház körül, amit valójában a nem létező párjának kellett volna ellátnia.
– Istenem!- sóhajtotta magában, miközben húskloffolóval ütögette vissza a szétcsúszott küszöböt: hol vagytok férfiak?
Hát igen, valljuk be, legyen bármilyen talpraesett és ügyes leány Zsuzsi, időnként ő is követ el hibákat. Nem is egy hibát. Hogy miért véti el? Talán nem mindig helyes az emberismerete, és túl jó a szíve olyanokhoz, akik erre nem méltóak. Ilyenkor marad a tanulság: „majd legközelebb okosabbak leszünk!”
Szerszám, szaktudás híján pedig, egy jó öreg húskloffoló, és egy naplóba írt, végeláthatatlan, kusza történet…..Demjén Zsuzsi története:

„Annyiszor végiggondoltam már, az életem folyamán, hol rontottam el, mit kellett volna másként csinálnom, hogy ennyi tapasztalat után, gyakorlatilag profi „bestseller” íróként onthatnám a tanácsadó könyveket, nőknek, férfiaknak egyaránt. Sosem tudtam jól kezelni az internetes társkeresők futószalagon érkező csók és virágözönét, ezért a virtuális ismerkedéseim, és beszélgetéseim, katasztrófális vége után, véglegesen, és végérvényesen döntöttem: soha többé nem regisztrálok semmilyen párkereső fórumon! Marad az élet, és a hétköznapi találkozások terepe, ami valójában semmivel sem könnyebb, mint a virtuális hazugságok világa.
Ne hidd, hogy önként vállalt boldogság a szingli lét. Csupán kényszermegoldás, szükségállapot. Én, Demjén Zsuzsi, ma is hiszem, az igazi és tiszta szerelemet! Hiszek a hűségben, és a holtodiglan-holtomiglan fogadalmában! Hiszem, hogy a szerelem nem csak pár évig tartó állapot, hanem a sírig kísér! Ez a remény éltet, semmi más! Úgy látom, csak a körülmények, a választások, és a lehetőségek rossz összjátéka, nem engedi, hogy összetalálkozzam veled. Neked elárulom, de csak neked, hogy kamaszkorom férfi ideálja, egy maláj harcos volt. Ma már futva menekülnék, ha szembe jönne velem, de akkor szép volt, és igaznak véltem. Mi maradt meg belőle, ami ma is valódi? Az, hogy erős, és olyan tűz van a szemében, ami bátorságra, magabiztosságra, és elszántságra vall. Azt hiszem ilyen a mai nagy Ő is, az igazi álom férfi! Ilyen kell, hogy legyen. A külseje, szépsége, nem meghatározó. A választásaim az évek során, mindig is a kevésbé jó adottságú, kicsit szabálytalan arcberendezésű, kellemesen sármos férfiak voltak. Tavasszal töltöttem be a 35. életévemet. Ilyenkor akaratlanul is számot vetek a mögöttem hagyott évekkel, és felteszem magamnak a kérdést:
Nos, hogyan is állsz az életeddel Zsuzsi? Persze évről évre, a válasz, ugyanaz. Hiszen nem történik semmilyen különös – a sorsom alakulását jelentősen megváltoztató – említésre méltó esemény: nincsenek kígyózó sorokban álló, udvarlók, és nincsenek igazi férfiak. Ha vannak is, kevesen. Egyedülálló sorstársakkal, sokszor átbeszéltük már – a férfi – nő viszonyát. Elméletben szinte a tudományos disszertációk mélységéig tudjuk értékelni, és elemezni egymás között, az éppen aktuális helyzetünk. Miért tartunk éppen ott, ahol tartunk. Tudjuk, mitől „döglik a légy”, mitől nő egy igazi nő, milyen fortélyok, és praktikák szükségesek ahhoz, hogy egy férfi figyelmét maradéktalanul felkeltsük. Azzal is szembe kellett néznünk, hol rontottuk el, mit kellett volna másként csinálnunk. Az egyedül töltött évek ellenére, lélekben, azt hiszem megerősödtem, kinyíltam. Magabiztosabban állok. Megtanultam szárnyalni, átlépni a saját korlátaimat, és a félelmeimet. Jobban megismertem önmagam. Idővel erősebb lettem. Könnyek közt, és küzdelmesen, de ma már alázatos a szívem. Alázatos, békés, és nem nyugtalan. Türelemmel várok még most is. Békével élem meg az idő múlását. Nem állítom, hogy nem volt furcsa szembenéznem az öregség első jeleivel, de elfogadtam. Az enyém minden ránc, minden ősz hajszál, amiben ott vannak a hétköznapi küzdelmeim, a csatáim, a könnyek, és az a megszerzett tudás, amivel építgettem önmagam, és építem ma is. Azt az embert, aki a szerelem kapujában áll és vár. Úgy érzi most, készen áll. Demjén Zsuzsi rád vár. Közben azt gondolja te is lélekben felkészült vagy már. A lelked és a gondolataid megértek a találkozásra. Tudod, mit akarsz, tudod, mire vágysz, tudod mi fontos az életedben, és mi az, ami elhanyagolható ostobaság. Tudod, hogy a legjobb mégiscsak eggyé válni valakivel. Ezért, ha megtalálod azt, aki téged kiegészít, és meghatároz, aki veled szárnyal, és veled épít, te tudod, hogy ő a legnagyobb ajándék az élettől, ezért becsülöd majd annyira.
Pirosra égette a nap az arcom, miközben írtam neked…egész nap sütött itt a kertben.
Azt nem tudom hol vagy, mikor jössz, és milyen lehetsz, de azt tudom, hogy mikor itt leszel, te is szeretni fogod ezt a csendet, a kertet, a hegyeket, a vattacukor felhőket, és a vörösen izzó naplementét…Pont úgy, mint én, Demjén Zsuzsi.”

 

 

Demjén Zsuzsi története

Mesélem a mesém | 0 Comments

Hozzászólás