Mindig csak ma van, az örök pillanat,
nincsen holnapunk, se tegnap-pirkadat,
mögöttünk szerelem-selyemút vezet:
általunk született, s bennünk létezett,
gyöngysorba fűződött ujjaink között,
s a bőr érintés-bársonyba öltözött.
Tükröződő szempár: más élet-remény,
lélekből szóló ezerszín költemény,
hirtelen ölelő villanás alatt
a szívünkig szivárgó napsugárfonat
összeoldozta kezdetnek két kezünk,
s botló lábbal is éreztük: érkezünk…
És csak nevettük a rejtekút porát,
erdős fák szórták tűlevél nyomát
hajunkba, akár az angyali áldást,
ősi titok nyert bennünk bebocsátást…
Most is látom, örök ma a pillanat,
indiánnyár-érzés végleg itt maradt,
őrzi együtt-létünk a táj, a vidék,
magamban hordozott hozzád-menedék…
Sétámban ott kísér lépteid nyoma,
s a csitító ész ma gyengéd-ostoba
kifogást talált, hogy nagyon ne fájjon
a kis földúton bóklászó magányom:

Mindig csak ma van: az örök pillanat,
magadtól talán csak kölcsön kaptalak…

Lotte Harmat

Szerelem

Mesélem a mesém | 0 Comments

Hozzászólás