Találkozás látnoki énünkkel

„Ismerd meg magadat…”─ állt a delphoi jósda egykori homlokzatán. A világ azóta sokat változott, abban azonban továbbra sincs változás, hogy önmagunk ismerete nélkül nem lehetséges megérteni a világot sem. Az önvizsgálat az első kapu, amin be kell lépni ahhoz, hogy aztán eljuthassunk bensőnk titkos kamrájába, ahol mindannyiunkban él egy misztikus bölcsességgel megáldott látnok, egy Püthia.

A delphoi jósda nem egyszerűen a jövendőmondás ókori intézménye volt, sokkal inkább egyfajta beavató központ, ahol az épületegyüttes elrendezése az emberi tudatot modellezte, és a különböző szentélyek falai közt lezajló misztériumok az ember metafizikai eszmélésének állomásait jelentették. Ez a koncepció nem egyedülálló, és nem kötődik kizárólagosan a görög kultúrához. Az ókori Indiában Kr. e. II. századtól a templomokat szintén olyan összetett épületegyüttesek formájában építették fel, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a makrokozmoszt leképezzék a mikrokozmoszban.

Az indiai templomokban a kapukat és a külső homlokzatokat a szó szoros értelmében elborítják a faragások. Minél kijjebb esik egy kapu vagy falfelület a belső szentélytől, a díszítő faragások annál inkább a földi élet színpompás gazdagságában elmerült életérzést fejezik ki, vagyis mindazt, amit a lét testi formáját megteremtő májá káprázatának tartottak. Központi díszítő elemként gyakran a dharma szent kereke, a kozmosz minden lényére kiterjedő örök érvényű törvény szimbóluma látható. A gerendák szélein szárnyas oroszlánok ülnek, az emberi ösztönvilág megtestesítői.

A templom látogatójának szellemi utazása a kapuban indul el, ahol szembenéz az ébrenléti tudatállapotban érzékelt létezés anyagszerű megnyilvánulásaival, egyúttal a kapun belépve ezeket a képeket és a normál tudatállapotot is kívül kell hagynia.

A templomkapun való belépés a tudat megváltozásának első fázisa, megérkezés a templom mandírnak nevezett részébe. A faragások témája megváltozik: misztikus, irracionális lényeket ábrázolnak, mint például a hindu félisteneket, a dévákat, a teremtés erőinek irányítóit, vagy harcias, erőszakos testvéreiket, a démonokat, vagyis az ászurákat, valamint elbeszélő jeleneteket az isteni avatárok történeteiből. A látogató elméje egyfajta szemlélődés állapotába kerülve megnyugszik, ahogy a páratlan részletgazdagsággal kifaragott domborműveken megpihen. Ennek a szakrális térnek éppen ez a célja. Erre utal az is, hogy a mandír elnevezés két szó összetétele: a manasz jelentése elme, a dhíra pedig azt jelenti szanszkritul, hogy nyugodt. Tehát az elme lecsendesítésén keresztül az ember megérkezik saját belső kozmoszának higgadt szemléléséhez, ahol félisteni és démonikus karakterek viaskodnak. Természetesen csak azok a látogatók élhették át ezt a fajta tudatállapot-változást, akik olyan tanítványi láncokban kaptak felkészítést és oktatást, ahol felfedték számukra a vallásos és mitologikus színfalak mögé rejtett beavatott tudást, vagyis hogy az istenek világa tulajdonképpen az emberi psziché modellezése. Enélkül a nézőpont nélkül a templombelsőben való tartózkodás nem több, puszta nézelődésnél.

A mindenkitől elzárt csöppnyi belső szentélyt csak bizonyos napszakokban nyitották ki a látogatók számára, és ez máig szigorú tradíció maradt India misztikus templomaiban. Orisszában a tantra és a bhakti misztikus irányzataiban máig vannak olyan templomok, ahol maguk a hívők sem láthatták még sohasem a belső szentélyt. A több ezer bráhmana által ebben a belső magban féltve őrzött múrtit, vagyis isteni megtestesülést, pedig közel nyolcszáz éve mindig csak egyetlen olyan kiválasztott láthatta vagy érinthette, aki azután haláláig nem hagyhatta el a templomot, és senkivel sem beszélhetett még a papok közül sem.

Egy másik jellegzetes indiai templomforma a mesterséges barlang, amelyet szintén az Kr.e. II. században építettek először. A barlangtemplomok belső szentélyét csaitjáknak („tisztelet tárgya”) hívták. Ez azért érdekes, mert a tantra bizonyos iskoláiban csaitja gurunak nevezik az ember szívében lakozó belső vezetőt, akivel ha kapcsolatba lép a gyakorló, elérheti a tökéletes tisztánlátás állapotát. A beavatottak számára a templomok egyre kisebb és elzártabb tereibe való látogatás célja tehát nem volt más, mint eljutni saját tudatuk belő tereibe, ahol találkozhatnak a csaitja guruval. Minden külső guru, tanítómester csupán ezt a találkozást segíthette elő.

Lehetséges, hogy a mai ember számára mindez már irracionális, azonban az európai metafizikában is mélyen gyökeredzik ez a fajta önbeavatási tradíció. Az ókori Görögországban az indiaihoz hasonló gyakorlattal működtek a szakrális központok, mint például a delphoi jósda, ahol a kis, kerek Apollón-templom szívében rejtőző Püthia maga a csaitja guru volt. A hozzá vezető út maga az önismeret elmélyítése.

A modern korban a metafizikai értelemben vett önismeretet sok esetben az emberek szolgáltatásként szeretnék valakitől igénybe venni. Manapság fizetnek azért, hogy egy terapeuta vagy egy látó, jós hatoljon be helyettük saját tudatuk belső tereibe, és hírt hozzon onnan. Ez a fajta módszer azonban megfosztja az embert a valódi önismerettől, nem segít abban, hogy bejárja saját belső templomának termeit. Sok esetben a külső segítők magukra öltik az ügyfeleik csaitja gurujának szerepét, így sosem jön létre az illető valódi találkozása saját bölcs és látnoki énjével. Amikor mások „vájkálnak a lelkünkben”, akkor nem megy végbe a szakrális terek felfedezése és önmagunk megismerése sem. Egy szellemi tanító akkor támogathat ebben, ha képes manipulációk nélkül kalauzolni a jelölteket saját belső tereikben, ezáltal elősegítve számukra az önismeret folyamatát.

happy wheels 2 demo

Kategóriák:

Cikkek

Hozzászólás