Czap Renáta – Az aranykalitkába zárt palota

Kedves nézőink! Oldalunkon karbantartási munkálatok folynak, ezért a videók lejátszásánál problémák lehetnek. Megértésüket köszönjük!

 

Egyszer volt, hol nem volt, még a Kerekerdőn is túl, ahol hajdan az egó volt az úr, élt egy öreg király, a Madarak Királya. Gyermekkora óta különös mód vonzódott az égbolt vándoraihoz, s mire hajára dér költözött, messze földön minden ismert madarat a magáénak tudhatott. A király mégsem tudott igazán örülni. A szívét ugyanis különös, szűnni nem akaró üresség gyötörte. Így kedvetlenül kószált a kincsei között, és az alattvalók bajaira is csak unottan legyintett.

Történt azonban, hogy egy reggelen egy bámulatos Főnix röpült át a palota fölött. Az öreg király látta a szemkápráztató madarat, s menten arra gondolt, ez a csodás teremtmény majd kitölti a szíve űrjét. Fejvesztve iramodott hát a fenséges madár után, s kecses lován egész egy sűrű erdő mélyéig üldözte azt. Ott a Főnix beröppent egy kis kunyhó ablakán, s azzal eltűnt a szemi elől. A királynak se kellett több, egyből ott termett, és bekopogott a kunyhó ajtaján. „Ki vagy?“-kérdezte egy hang bentről. „A Madarak Királya vagyok. Messze földön minden madár engem szolgál.“ Erre kinyílt az ajtó, s ott állt egy őszes apóka karján a Főnixszel. „Hát ezt a madarat ismered-e?“ – kérdezte. „Persze, hogy ismerem, –hencegett a király- az ég ura ő, a csodás Főnix.“ Az apóka előbb hallgatott, majd így szólt: „ Tévedsz, uram királyom. A világból te csak azt ismerheted, amivel eggyé válsz. Menj hát, s válj vele eggyé! Akkor majd a legnagyobb király leszel, és a Mindenség téged fog szolgálni.“

A királynak tetszett a gondolat, hogy a Mindenség ura legyen, de az apóka szavaiból nem sokat értett. A Főnixnek azonban nagyon megörvendett. Magához is vette, lovára pattant, és a palotáig meg sem állt vele. Ott aztán menten egy bűvös aranykalitkába zárta a ritka szép madarat. Kapálódzott is a Főnix az első napon, csapkodta is szárnyaival a rácsokat másnap, ám a harmadik napon már magáénak érezte a kalitkát. Többé nem is vágyta a repülés örömét, a kristályvizű források ízét, a kerti gyümölcsök zamatát. Hogy is vágyta volna! Hisz minél tovább maradt a kalitka bűvöletében, annál jobban félt a kinti zord viharoktól, a földi ragadozóktól. Ó, mily kedvesek voltak most már a rácsok…Nem is rácsok, ölelő karok voltak azok a Főnix szemében! Az öreg király sem érezte már az űrt a szívében, úgy megszerette a szép teremtést.

Így éltek-éldegéltek, mígnem egyszer aztán a Főnix tollai hullani kezdtek, s a birodalom madarai égtelen lármázásra fakadtak. A ragyogó tollak eztán nap- nap után sokadmagukkal peregtek a kalitka mélyére, és a rikácsolás egyre hangosabb lett. „Ó, jaj! Mi lesz most már vélem?“-riadozott a király. Ekkor eszébe jutottak az erdei apóka szavai, s hogy el ne veszítse a Főnixet, szentül megfogadta, hogy mindenképp eggyé válik vele. De hát szegény feje, hol is kezdje? Elvégre nem olyan egyszerű Főnixszé válni, pláne ha az ember fia királynak születik! „Eggyé válni, eggyé válni…“-gondolkodott. Akkor egyszeriben fölügrott, magához hívatta legjobb szabóit, és így szólt: „Készítsetek nekem az elhullajtott tollakból palástot, hadd legyek oly ékes, mint kedves Főnixem!“ A szabók tüstént hozzáláttak a munkához, s csakhamar hozták is a csodás tollpalástot. Elégedett is volt a király, vállára terítette a kelmét, napestig díszelgett is benne, ám a Főnix tollai tovább hullottak, a madarak zajongása pedig ismét erősödött. Akkor aztán dühös lett a király: „Eggyé válni, eggyé válni…Hisz úgy festek, mint ő! Mi mást tehetnék?“

De alighogy kimondta, új ötlete támadt: „ Hozzátok elém a Főnix eleségét, hadd egyem, mint kedves Főnixem!“ Hozták is a szolgálók az eleséget, jól is lakott vele a király, de a Főnix tollai csak peregtek-peregtek, a többi madár meg csak sipákolt. „Eggyé válni, eggyé válni…-dühöngött újra a király – hisz étkünk is egy! Mi mást tehetnék?“ Abban a szempillantásban még merészebbet gondolt: „Szolgák, – kiáltott- öntsetek az aranyamból kalitkát, mely magába zárja a palotát,! Hadd éljek úgy, mint kedves Főnixem!“ A szolgálók tüstént nekiláttak, nemsoká el is készült a hatalmas kalitka. A király kevélyen sétálgatott a rácsok között, csodálta ketrecét. Ám ekkor, uramfia, a Főnix elhullajtotta az utolsó tollát is, lángra lobbant, majd hamuvá lett.

A madarak rikácsolásától csak egy valami volt ekkor szörnyűségesebb: a király fájdalma. Elvesztvén a Főnixet, nekiiramodott, s futtában meg sem állt palotájának legmagasabb tornyáig, a legmagasabb torony leghátsó szobájáig. És ott, ahova nem hallatszott a madarak ricsaja, a szoba csendjében, szíve csendjében így szólt hozzá egy lágy hang: „Előbb magaddal kell eggyé válnod!“ A király sokáig ott maradt, és figyelmesen hallgatta a hangocskát. Egészen addig, míg egyszeriben érezni kezdte, hogy ő, a Főnix, és mindenki más ezen a világon ugyanazon célért vagyunk itt: hogy megtanuljunk repülni. Csakhogy bűvös kalitkáinkba zárva, a kétely rácsai között félni kezdjük a magasságot, s inkább a biztos mélységben hullajtjuk tollainkat, mígnem az utolsó lángban porrá leszünk. Aztán hamvainkból éledve egy új tollruhában ismét megpróbáljuk elérni az égboltot,… persze csak amíg foglyul nem ejt egy újabb kalitka. Ám ha a ricsajtól belső szobánkba vonulunk, megtapasztalhatjuk valódi lényünket, és többé egyetlen kalitka sem bűvölhet el.

Abban a pillanatban a király szíve megtelt szeretettel.
Lábai elhagyták a földet, és a magasba emelkedett. Kirepült a palota
aranykalitkáján, s messze-messze szárnyalt. Többé vissza sem nézett,
nem érdekelte már annak káprázata. Egyszer aztán, mikor földet ért,
megkereste az erdei kunyhót, bekopogott az ajtón, és amikor az apóka
hangja megkérdezte: „Ki vagy?“
Így válaszolt: Önmagam Királya vagyok. A Mindenség engem szolgál.

happy wheels 2 demo

Kategóriák:

Mesélem a mesém

Címkék:

,

Hozzászólás