Az aranykalitka ékes-fényes,
gyönyörűszép, ez nem kétséges.
Csak úgy ragyog, csillog-villog,
irigylésre méltó, gondolod.

De állj meg egy percre,
s ülj le kérlek,
elmondom én mostan Neked,
hogyan is volt eme mese…

Szárnyaszegett kismadár
üldögél a hintáján,
a szemét lehunyva,
a csőrét lehorgasztja.

Elmélkedik életén,
ó, hogy miért nem tettem én,
de meséjét még nem unja,
folyton csak azt szajkózza:

„Más énekét véltem szépnek,
s önnönmagam semmisnek néztem.

Miért tettem így, nem is értem,
a magam képét téveszmének ítéltem.

Élet-létem csupa kámfor,
beburkolt a pihe-puha bársony.

Nem, nem az, most már látom,
de lehet-e még másképp, máshogy?

Visszanéznem, mégis oly fájó,
vajon illet-e még az utolsó szó?”

Kétségbeesvén,
csak maga elé néz,
ámul, és csak bámul,
míg már bele nem fásul.
Hisz maga is unja már,
csak mantra, mantra hátán.

Vágyait eltemette,
az élete értelmét rég feledte,
s közben észre sem vette,
hogy repültek el a percek.

Mosolya is alábbhagyott,
olyan, mint a fagyott szobor.
Nem hallgat már az énekszóra
idejét se tudja, hogy mióta.

Közel az éj,
kopogtat a sötétség.
Csillagporos angyalsávon,
Holdistennő köszön Rátok.

Álomba szenderedvén,
egy jobb világot remélvén,
ahol a Föld és az Ég összeér,
ott suhan ő elénk.

Táncra perdül, dala csendül,
a félelme már messze repül.
Oly messzi száll,
hogy látni se véli már,
ki tudja tán,
lehet csak egy lidércet lát?

Hajnal hasad,
mindjárt pirkad,
a Nap sugara a rácson csillan.

„Álom volt ez, vagy nem is álom,
ez lehet a valóságom?”

Szemeit tágra nyitja,
begyét levegővel jól megszíja,
gátlásait tovafújja,
a szárnyacskáit nyújtogatja.

Meg nem torpan,
biza nem-nem,
erejét visszanyerte,
s szeretettel telt a lelke.

Még egy nagyot lendít rajta,
aztán pedig elrugassza,
rácsai széthullanak,
mintha, ott se lett volna.

Szárnyal, szárnyal,
ott száll, látod,
hisz Te is képes vagy rá Barátom.
Higgy mag-odban,
és megláthatod,
szebb lehet, mint ahogy megálmodod.

Gadányi-Kocsmár Nina – Az aranykalitka

Mesélem a mesémet | 0 Comments

Hozzászólás