“Mag-ad-al játszol Magadnak a 3D-s holografikus szimulációban! Csak hiúság kérdése, hogy mikor akarod ezt végre megérteni…” Herczeg Kyra

Mi van, ha az ember csupán egy életre kelt, öntudatára ébredt számítógépes figura? Mi van, ha attól izgalmas a Teremtőnek is a játék, hogy az embernek szabad akaratot adott, és ezért ő sem tudja, hogy mi mit fogunk reagálni?

Pont ezt szoktam mondani, hogy nézd meg, vannak ezek a nem tudom hányadik generációs harci játékok, ahol a karaktereknek adnak egy karizmát, egy pszichikai tulajdonság-blokkot, és igaz, hogy megvan a két végpont, hogy ő harcos és nem tündérke – tehát nem fog átmenni a gardróbba és átöltözni királylánynak -, de hogy ő, mint harcos, áruló lesz, vagy hűséges katona, azt nem lehet tudni. Ha nem akar, hát nem fogad szót. Miután az egyes-kettes-hármas nehézségi fokokat megcsinálta már a játékos, elkezdi nagyon unni a játékot. Vigyünk bele hát egy kis „x”-et az egyenletbe, vigyünk bele egy kis véletlent. Például, keltsük életre a játék szereplőit, majd még azt is megadja nekik, hogy azok öntudatunkra ébredjenek. Ha ügyesek, ki tudnak szabadulni a rendszerből, az anyagban egy véresen komoly túlélő játék ez, életünk-halálunk a tét. Ő pedig mindent meg is tesz, hogy ezt jól megnehezítse a számunkra.

Isten azt várja, hogy lepd meg, mert unatkozik. Ne ismételgesd a tanokat, ne játszd orrvérzésig ugyanazokat a sztorikat. Erre már nem kíváncsi senki. Mi a te szintézised? Mi a te egyéb halmazokból összegyúrt, egyedi történeted?

Aki kiszabadult, az megtanulhat programozó lenni. Természetesen nem kezdhetjük azonnal a programírással, kezdetben meg kell elégednünk azzal, hogy photoshoppolunk. Először tudjunk montázst csinálni, tudjunk retusálni. Azt a programot, amit élni szeretnénk, úgy tűnik nem kapjuk meg készen, hanem magunknak kell megírnunk.

Mennyire vagyunk valóságosak?

Semennyire. Amióta a kvantummechanikára rátaláltam, rengeteg mindenre választ kaptam. Az én életemben is kellett katarzis ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Úgy gondolom, hogy ameddig az emberi agy logikai következtetésekkel tud működni, addig a végső megoldás a kvantummechanika. Lehetek én bigott katolikus, de ha elértem egy bizonyos intellektuális szintet, nem tudok nem Luciferré válni és megkérdőjelezni, vagy legalább feltenni a “miért” kérdést. És akkor ott nagyos sok nyugtalanító válasz van, egy idő után pedig egyáltalán nincsenek válaszok. Én is beleöltem 25 évet az ezotériába és csak azt nem értem, hogy amikor bezárult a kör, akkor nem magasságban, mint egy spirálrugó, hanem visszajutottam az origóba. 25 év után, minél spirituálisabb vagyok, annál boldogtalanabb. Nekem ne magyarázzon senki, hogy náluk ez nem így van, mert belelátok az emberek életébe. Egyre nyomorultabbak. Egyre kevesebb párkapcsolat. Miért? Őket is feszítik a belső kérdések.

Két féle ember van. Az egyik letérdel, összeroppan, úgy érzi nincs Isten, felnéz és kérdezi, hogy „hol van most Isten”? Valószínűleg tusol, vagy úgy felejtette a Nintendóját. Fut az alap-algoritmus. A másik pedig azt mondja, hogy Hare Krisna, meg determinizmus, aztán Szhopoklész, meg biztos rossz voltam előző életemben, majd Isten eldönti mi legyen, ő tudja mi a jó nekem.

Én meg azt mondom, hogy először is kicsoda Isten, másodszor pedig, mi van, ha én most szerződést akarok szegni? Tehát hagyjunk már egy két kiskaput, mert először is belelöktek minket öt érzékszervvel ebbe a játékba. Hadd találjam már föl magam! Én nem szeretem, ha nekem megmondják, hogy mi van, főleg úgy, hogy nagyon úgy néz ki elsőre, hogy vannak törvények, amik mögött én nem látom sem a rációt, sem az igazságosságot. Emiatt felmerül bennem a kérdés – amit újabban hangoztatni szoktam -, hogy ezt a kis teremtmény mivoltunkat elfogadó pszichét nem-e a nyomor okozta útkeresés juttatta el oda, hogy humánus legyen? Hogy ez a szenvedés juttatta oda, hogy az empátia megszülethessen benne? És mikor van igazán értelme a humánus megnyilvánulásnak, ha az empátia folytán van irgalom. Na, ezt nem látom a rendszerben. Csak azt látom, hogy input minden áron. Hogy te közbe belenyekkensz, gumiszobában fogsz pattogni, megvilágosodsz, – te marha, úgy gondoltad, de nem úgy van – vagy egyéb hallucinációid vannak, az egy dolog. De bármelyik ezoterikus, bármilyen guru, kifelé bármit is játszik nekem, ne mondja, hogy minden úgy van jól, ahogyan azt hirdeti, mert egyik sincs rendben. Én sem. Nem állítom, hogy én ott állok a hegy tetején, csak én legalább tudom, hogy hol tartok.

Ha én most itt elkezdeném osztani az igét, akkor én ugyanolyan szánalmas lennék, mint azok, akiknek időnként beszólok, hogy már nem bírom őket hallgatni. Valamelyik adásban hallgattam fantasztikus szanszkrit szavakat, fölmondjuk, mint az iskolában, közben a nyelvem már azelőtt kitört, hogy megpróbáltam volna kiejteni. Ezt leírta egy civilizáció – ha leírta – vagy vetítés ez is, mert most ez a nagy kérdés, hogy mi a valóság? Próbáljuk definiálni olyan öt érzékszervvel, amit 30 mp-en belül át lehet verni úgy, hogy újabb realitás illúziót produkálsz neki. Most akkor miről beszélünk?

A kvantummechanika tépelődésétől, Eistein is majdnem bedilizett. A kvantummechanika szituációs gyakorlatai még a legnagyobb elméket is teljesen megszédítette. Ehhez elsősorban nem jó tudósnak kell lenni, hanem nagyon erős idegzetű embernek, mert ez az egész rendívül instabil, és egy tudós ember pont a logikai analitikus képességei miatt mindent rendszerbe akar helyezni, és ettől kialakult egy skizofrén helyzet. Ezt azonban senki nem meri kimondani. A kvantummechanika pont azt hivatott bebizonyítani, hogy nincs determinizmus. Ehhez mérten hiába volt nagy elme Eistein, bele akarta tuszkolni a determinizmust ebbe a keretbe. Bele akarsz rakni egy képet egy olyan keretbe, aminek nincs határa. Ki fog esni belőle. Eistein kötötte az ebet a karóhoz, és nagyon egyszerűen egy fotóionizációs-polarizációs eszközzel be lehet bizonyítani, hogy nem volt igaza.

Van aki szerinted irányítja a létezésünket? Ha igen, akkor kiféle, miféle?

Én nagyon remélem, hogy van. Illetve legalább annyira remélem, hogy van, mint amennyire azt, hogy nincs. Mind a kettőt alá is tudom támasztani. Ha van, sajnos csak magamból tudok kiindulni, hogy bizonyos fejlettségi szint felett rá kellene, hogy jöjjön, hogy az Ő kis demó asztalán, a figurák mindent éreznek. És akkor előbb, vagy utóbb, az empátia nélkül nincs morál. Ha nem tudunk beleérezni abba a hangyába, amit megdörzsölünk, hogy mennyire pépesedik, akkor nagy bajban vagyunk. Nagyon remélem, hogy az ember nem a nyomorában szülte meg az empátiát, és dörzsölget minket valaki, vagy valami, pusztán kedvtelésből, vagy vizsgálódásból. Emlékezzünk csak vissza, pontosan ezt csináltuk gyerekkorunkban. Ha igaz az, hogy Isten képmására lettünk teremtve, akkor mindez már nem is annyira vicces.

Nézzük meg az embert, aki ebben a világban felrobban, szétfolyik, megfullad, elég, és vég nélkül sorolhatnánk. Hogy hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nincs tétje. Mert csak játék. De, nem lehet ignorálni az anyagot és a fizikai testet, mert neked szubjektíve egyáltalán nem mindegy. Itt vagy a rendszeren belül.

Szerinted melyik a főnök? A test, a lélek, vagy a szellem? Melyik tudja jobban sakkban tartani a másikat?

Egymást tartják sakkban. Az a játékelmélet, amikor egymás fejéhez fogjuk a pisztolyt.

Szerkesztette: Horányi Ágnes

happy wheels 2 demo

Kategóriák:

3 Kérdés

Hozzászólás