Börcsök Mihály – Az ember felemelkedése, vagy az ember tragédiája?

Kedves nézőink! Oldalunkon karbantartási munkálatok folynak, ezért a videók lejátszásánál problémák lehetnek. Megértésüket köszönjük!

 

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Esszévers

Várva várt akaratot teljesítesz be életedben, mikor megengeded magadnak a tényleges belső erők kibontakozását, hogy az élet újra arra mozgatórugóra feszüljön rá, mely képes téged kilőni a végtelenbe, hogy felfedd: az élet értelme annál több, mint azt valaha is hitted volna, ennélfogva aztán miként is aggódnál az emberiség sorsa felől…
Nem vagy felelős senkiért, és semmiért, nem vagy felelős a létért sem, hisz az lenni akar. Az élet élni akar, a maga isteni minőségében.
Éld azt az életet, mit megkíván szellemed, ne sérts törvényt, mely életet ád, és vész el, higgy az isteni létezés minőségében, kapd fel az érteni vágyó köpenyt magadra, mert nem zuhanhat az mélyre, ki mindig és mindég magasabbra tart.

Erő vagy.
Sokszoros megdicsőülése végtelen, táguló mindenségnek.
Életeddel igazként bánj, aki lennél azzá válj!
Ne fecséreld időd kárhozatalra, mert repülni, ragyogni vagy hivatott.
Isteni szándékkal nem lehet más semmiképp, higgy a föld segítő és gyógyító erejében, védelmez és óv.
Téged és az emberiséget.
Áldás és élet vagytok, kerengő, repdeső lelkek, majd ebből lesztek tündöklő, apró istenek.
Az édeni kertbe vágyol, hogy örökkön létezhess, ám ne félj, az idő bugyros ráncaiba nem vész el szellemed, ott marad a kéreg alatt.
Millió évek őriznek téged.
Tündökölsz, és soha nem fogy el fényed.
Lényed parányi csillogása az életnek.

Zene vagy.
Kerengő bolygók zengő csendülése. Torkokból kiömlő imák hangja.
Az erdő csendjében felcsendülő madárhang mögött, ott van mindig a csend.
Nem zuhan az lejjebb, kit szíve fölébb emel.
Az elme ereje, majd mindent kiold belőled, s az időből, mi nem oda való.
Arra lettél, hogy legyél, arra vagy, hogy létezzél.
Lélegezz! Élet vagy!
Ragyogó szellemeddel mindinkább takard be a játékos orcádat, s ne vágj, kérlek, ne vágj szárnyakat magadon!
Isteni eredet vagy, széllel szárnyaló ősi minőség.
Válaszd inkább az elemek harcának édes zúgását, mintsem, semmibe foszló tekinteteddel pásztázd az esőcseppek kopogását.
Minden vagy a semmiben, de semmi leszel a végtelenben, ebből válsz majd teljességé.
Harcot nem kell a léttel vívnod.
Itt állsz a szikla peremén, életed mézes sóvárgása vet derűt ragyogó homlokodra, a fény végigszalad a horizonton és készen állsz az ugrásra.
Midőn megbillen lábad a mélység felé, te már tudod minden ideged vibrálásával, sejtjeid mélyéből feltörő tudatossággal, hogy nincsen mélység és nincsen magasság, zuhanni sem lehet, ha emelkedni vagy hivatott.
Ó, emberiség, így végy kebledre mindent, mi élet-ajándék, a létezésed nem lehet sem több, sem kevesebb, mint amennyid léted kivívott magának.
Ki, hány fokon izzasztja magát a teljesség lázában?
Csurgó verítékkel a remény vacog, vagy gyűlik?
Az nem lehet, hogy a millió évek alatt felgyűlő élet megunja önmaga létezését, és közös megállapodással eltűnik…
Hát, ne aggódj, István, nincs az életnek olyan virágja, mi harmatra vágyik, de pusztulni készül.
Istennek tetsző teremtmények vagyunk mindnyájan, és nincs olyan teremtő erő, mi búval lészen, ha látja, milyen az elkészült mű.
Hova tart fajunk gyarapodása?
Istennel, Luciferrel cimborál tán, ki ingoványos útra lép? Egyenes vagy kanyargó a helyes irány, és mi van a kanyar után?
Eljutunk mi addig?
Meddig és mivel lépünk tovább?
Késhetünk-e saját eredetünkből?
Származhat talán a szenvedő abból, mi magának sem igazán tetsző?

Útjába ne állj az isteni mivoltodnak, s ha szíved súgja, nő föléje annak, mit magadról tartasz!
Jöhet sors és jöhet akarat, szárnyra kap az, ki a teremtésre gondol.
Érdemem van és értékem, szellem vagyok, örök és isteni hatalommal bírok.
Átjáróm van isteni és földi lét között.
Az élet vagyok, bánat között a felejtés, könnycseppbe ázott tudat.
Kiből lészen akarat, oltalom, zengő égbolt?
Ki keres magának segítőt, hol lesz az oltalom?
Mitől félsz jámbor ember, ha jő a pusztulás? Nincs tán itt az idő, nincs még minden kész?
Elhervad virágod siratod, vagy éljenzed az új látomást, mit élet vége hoz szemeid elé?
A kezdetek kezdete, millió évek tudása az, mit szívedben rejtegetsz?
Mitévő leszel, a sorsodat másfelé hogyan fordítod?
Készen állsz arra, hogy feljebb, akaratod felfelé, az égre fordítod?
Készen állsz arra, ha ugrani kell, vagy csak a lépést ismered?
Félsz talán, hogy megint másfelé kell menned?
Szokott örömökhöz, vajon miért ragaszkodsz, nem vonzóbb tán egy új világ, miért szól ajkad?
Isten ajtaján dörömbölsz.
Ott valami dolgod van, tán helyed, vagy őt akarod látni?
Magadat keresed a ki nem mondott szóban, meg nem gondol gondolatban, meg nem érzett érzelemben, dióban, vasban, kételyekben?
Ki vagy te ember, és mivé leszel?
Sorsod mivé fajul, kitől lesed el az ébredők álmát, melybe életed belecsavarodik?
Mi lesz akkor, ha jő a hívó szó, s tudod, menned kell, szíved majd akkor is veled, benned verdes?
Lesz még benned elég erő?
Jő-e a majd a nagy kitartás?
Szomjadat csillapítod-é, vagy csak a víztől várod a megoldást?
Lesz-e még benned öröm az életért, könnyeid megerednek-e a szépségért, mit létezésed tartogat?
Ne félj és ne aggódj, feloldódik minden, ha megjelenik a végtelen kékség, s az ügy végre lezárul.
Lehunyt szemhéjad mögött új világ dereng fel.
Nincsen már út, és nincsen már cél, csak az örök állandó.
Minden pillanat eggyé lesz.
Ez itt mindent megmutat: hova, merre, mi az irány.
Emberöltők szállnak el, de még mi itt vagyunk, kételyek nincsenek bennünk, s el nem fogy utunk.
Az lesz a végén, mit akar a tudat, ki készen áll fogadni azt, az mehet, a többi marad. Ősi állapot kél bennünk.
Zengő hárfák húrjain pendül a néma elme örök dala.
Öröm és élet- így vágyik, ki erre tart ma.
Pulzáló tapintásod alatt csillagok feszülnek a tömbnyi űrben.
Gigantikus világok hangjai oldódnak fel egy cseppnyi vízben.
Élet, szállj felém, én érted kiáltok, magasra tartott kézzel!
Hívlak téged.
Ó, itt van minden, minden, mi áldott, fodrozó életünk zavaros forgásában, bennünk megrekedt.
Hova hát, hova hát, messzebbre hova vigyelek?
Tűnődöm, a korral, együtt forgok vele én is.
Mint tölgyfa levél, ha lehullva avarrá válik, így száradok én is.
Megengedem magamnak, vigyen az élet tova.
Rezgésének visszhangja vagyok.
Csupa szív, és sejtő mosoly, ennyi marad utánam – arcomon.

Ó, élet! Ó, emberiség! Ó, föld, nap, hold, szél, kő, víz, csillagok, szellő és szellem!
Alkotó, teremtő tudat.
Mivé válhatok?
Istenné akarok válni, de már tudom, régóta az vagyok.
Nem is voltam más sosem, de sokáig hittem: hús, csont, vér vagyok.

Égi küldetés az akarat.
Mozdítja az ajkat, hogy szóljon, vezeti a kézt, hogy írjon, sorokat leírjon.
Égi energia dobbantja a szívet, hogy éljen a teremtmény.
Hogy létét, erejét, szívét és eszét a teremtett világ szolgálatába állítsa.
Higgyünk hát a jóban, az emberiségben, mentsük azt, mi jóra való?
Tán kárhoztassuk el örökre, s szánakozva mondjunk le róla?
Hagyjuk, hogy tegye vele azt, mit jónak lát, a Mindenható?

Én is éneklem énekem, s ha már ezt a világot választottam a létezéshez, Mindenható Teremtő erő, váltsd meg és védd az emberiséget, hadd legyen méltó teremtő elveidhez.
Ámen!

Utószóként hozzáfűzném, hogy ez az iromány, kevesebb, mint egy óra alatt született.
Egészen ma este 9 óráig, nem tudtam, hogy mit, és hogyan írok meg, csak azt tudtam, hogy írni akarok erre a pályázatra, mert kikívánkozik belőlem valami.

Egy olyan tudati állapotban voltam, amikor is valamiféle csatornaként működik az ember, és valahonnan érkeznek a szavak. Nem tudom, honnan jöttek, mert csak gépeltem, és gépeltem, a kezem alig győztem követni a gondolataimat. Egy nagyon különös összekapcsolódás jött létre ebben az egy órában, aminek eredménye ez az iromány.

Mivel nem tudom még én sem, milyen mondanivalót sugall ez az esszé, így kiegészíteném pár gondolattal.

Az én „jövendölésem” szerint az egyetlen útja az emberiségnek a felemelkedéshez, – pusztulás helyett – ha a tudatossági szintjét megemeli minél magasabbra.
Szerencsére, ez a folyamat elindult. Megdöbbentően intenzív ez a folyamat, ami most lejátszódik a szemünk előtt.
Látható és érzékelhető világi, de magyarországi szinten is.
Én mindenképpen reménykedő vagyok és bizakodó!
Hiszek abban az óriási, végtelen élet-energiában, mely körbe vesz mindent, ami az életért van, nem pedig a pusztulásért.
A jóra, csakis a jóra, az életben tapasztalható örömökre koncentrálok, irányítom figyelmem.

Amit tehetünk magunkért, a magyarságért, a világért, hogy magunkban indítunk el egy változást, ami aztán a külső világban is megjelenik.
Fontos, hogy ráébredjünk, mekkora erővel rendelkezünk az élet és a sors fölött, hogy mi lehetünk saját sorsunk irányítója.
Hiszen minden erő és minden hatalom belülről fakad.
Ha az ember ezt felismeri, és alkalmazza, csodálatos változások következnek be életébe. Olyan magasságokba juthatunk, amiről előtte nem is álmodtunk.
Az önfejlesztést, a tanulást, a lelki és szellemi gyarapodást nagyon fontosnak tartom!
S amikor megismerjük és megtanuljuk, hogy az élet feletti rendelkezés lehetőségeit, akkor azt adjuk tovább!
Emeljünk másokat is fel, minél több ember ébredjen tudatosságra.

Bennem nincs félelem, semmitől és senkitől sem félek.
Olyan belső erő birtokában vagyok, ahol nincs helye kétségnek, félelemnek, vélt vagy valós ellenségtől való reszketéstől.
És ez az az erő, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz, harmóniát teremt számomra, mert összekapcsolódom azzal a végtelen teremtő erővel, ami itt van, ami egy velem, én pedig vele.
Teljesség.

Írásom merőben különbözni fog a többitől, hiszen egy különös, ihletett állapotban született. Nincsen igazán stílusa, vannak benne kevéssé érthető részek, néhol a kohéziós erő is hiányzik, de így kívánkozott ki, így jelent meg a valóságban, ezzel a szöveg, tartalom és formavilággal.

Nem féltem, és nem is aggódom az emberiségért. Hiszek benne.
Hiszem, hogy egy útja van az emberiségnek, ami pedig az emelkedés, a tudatosság óriási emelkedése, ez pedig olyan felfoghatatlanul óriási erőt fog jelenteni, ami minden pusztító erőt és szándékot maga alá gyűr, de legalábbis kiegyenlítődik a jó és a rossz energia.
A szeretet energiája mindent felül ír. Ez az élet energia. Mindenható, mindenek felett álló.
Csodálatos érzés arra gondolni, hogy a világ egyre jobb hely lesz, de számomra most is maga a csoda…
Amikor arra gondolok, hogy ezt a csodálatos helyet, ahol élünk, a földet, valamilyen egészen különleges, nagyhatalmú erő hozta létre, és tartja fent most is, akkor mindig nyugalom és öröm tölt el, mert megértem: az élet él, és élni akar…

Jó éjszakát!

Börcsök Mihály

happy wheels 2 demo

Hozzászólás