Bizonyára többen feltették már maguknak azt a kérdést, hogy ha most leperegne  előttük életük filmje elégedett lennék-e? Jó kérdés, amire szerintem nem lehet jól válaszolni.

Az enyém valószínűleg izgalmas, élvezhető kis film lenne, még így a rendezői székből is. Minden embernek van olyan szakasz az életében, amit legszívesebben kitörölne, átírna, amit akkor tett, vagy épp hogy nem tett,mostani fejjel másképp csinálná… De akkor és ott, úgy látta jónak, vagy csak egyszerűen nem volt még megérve egy másik döntésre. Fölösleges ostorozni magunkat, hiszen az élet nem véletlenek sorozata, még ha néha úgy is gondoljuk. A világban rend van, akkor is ha nem hiszünk benne. A fejlődésünknek pedig lépcsőfokai. Az hogy, hogy állunk helyt bizonyos helyzetekben, mindíg egymásból következik.

Azért vagyunk itt hogy tanuljunk, fejlődjünk, nemesedjen a lelkünk és ez bizony nem mindig helyes döntések sorozata és boldog órák megtapasztalása árán érhetjük el. A legfontosabb, úgy érzem, a szeretet és annak a fizikai síkon való megélése. Olyanoké, mint az ölelés, a simogatás, a csók, egy kézfogás, egy kedves szó, egy jó cselekedet, a nevetés, a mások arcára csalt mosoly, és még sorolhatnám, ez az ami pótolhatatlan és talán az egyetlen, ami hiányozhat majd a túlvilágról. Én sem értettem ezt mindíg, hogy mekkora jelentőséggel bírnak ezek az élmények. De mára már megtanultam.

Volt egy barátom,”Ami a csövön kifér!” Úgy élt és így is ment el.. Soha nem haragudott és rá sem tudott senki, aki igazán ismerte! Önzetlen, erős és igazán jó ember volt, aki a családjáért és a barátaiért élt!

Mindenkit életében kell megbecsülni! Az emberek valahogy mindig a ravatalozónál szeretnek a legjobban. Akkor értik meg igazán, hogy minden perc ajándék! Túlságosan belefeletkezünk az életünkbe, a hétköznapokba, a munkánkba, a sértettségbe, a büszkeségbe, a sok lényegtelenbe. Természetesnek veszünk rengeteg mindent, azt hisszük van időnk. Majd szakítunk rá valamikor gondoljuk. Halogatunk, elfelejtkezünk.

Azt mondta nekem legutoljára,hogy “olyan keveset látlak, hiányzol, de nem haragszom rád, nem a te hibád.. Iyen ez a világ, rohan mindenki! Nem éltem a lehetőséggel, pedig az élet az utolsó percben is tálcán kínálta. Sok időbe telt, mire megbocsátottam magamnak.

Azóta megváltozott az életem. Egy életre megtanította velem azt, hogy nem érünk rá majd szeretni és időt szakítani arra, aki fontos, mert nem mi rendelkezünk felette!

Sajnálom, hogy ezt neki kellett megtanítania velem. Büszke vagyok rá, hogy ismerhettem, és hogy a barátom volt! Most úgy érzem, azt az életet élem, amit élnem kell, de ez a jelen, a jövő mindíg kiszámíthatatlan, de egy biztos, mindig minden úgy van jól ahogy, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy legyünk önmagunk, éljünk szívből és figyeljük a jeleket.

Görgei Carmen: Mi az életed valóságos filmje?

Mesélem a mesém | 0 Comments

Hozzászólás