Tegyük rendbe, amit a jódról tudunk! Árvay Bálint segít nekünk ebben

Miért olyan fontos a jód az emberi szervezet számára?

A jód egy esszenciális nyomelem, nélkülözhetetlen az élethez. Szervezetünk nem tudja azt előállítani, kívülről, táplálék vagy étrendkiegészítő útján kell bevinnünk. A Kárpát-medence rendkívül jódhiányos terület, így jellemzően az itt fogyasztott ételeink sem tartalmazzák azt elegendő mennyiségben – ellentétben például a Japánban élők étrendjével. Ezért leginkább táplálék-kiegészítőként tudjuk bevinni kiszámítható módon és megfelelő adagban.

Manapság sajnos az a tévhit él a köztudatban a jódról – fertőtlenítőszer mivoltán túl – , hogy szervezetünkben csupán a pajzsmirigynek van szüksége rá, és neki is csak egy minimális (napi 100-200 µg) mennyiségben, holott ez nem így van. Valójában az összes sejtünk igényli és használja – ill. használná, ha elegendő mennyiségben vinnénk be -, különös tekintettel:

  • a belső és külső elválasztású mirigyekre (hasnyálmirigy, a hormonrendszer endokrin mirigyei, könny-, nyál-, izzadságmirigyek stb.)
  • a reproduktív szervekre (mellek, petefészkek, méh, méhnyak, férfiaknál prosztata és herék)
  • az immunrendszerre
  • a szívre és a harántcsíkolt izmokra
  • a teljes gyomor-bél traktusra
  • az idegrendszerünkre

Ezek a szervek/rendszerek a jódot nem (csak) mint jódtartalmú pajzsmirigyhormon használják, hanem közvetlenül is felveszik a véráramból. Amennyiben nem kapják azt meg az optimális működésükhöz szükséges mennyiségben, úgy képtelenek lesznek hosszú távon ellátni funkciójukat és megőrizni egészséges szöveti felépítésüket. Előbb-utóbb megjelennek az elváltozások az érintett területeken.

A jód ma a leginkább félreértett és alulértékelt nyomelem. Ez nem volt mindig így, hiszen ha közelebbről megvizsgáljuk a történetéről rendelkezésre álló feljegyzéseket, láthatjuk, hogy az 1811-es felfedezését követően számtalan betegség esetén használták sikerrel az orvosi gyakorlatban mint univerzális gyógyírt, méghozzá nagy dózisban és hosszú időn keresztül. Ezt a kb. 140 éven át tartó időszakot tekintjük a jód aranykorának.

Az, hogy ezt a tudás mára nagyrészt feledésbe merült, a múlt században bekövetkezett szerencsétlen események sorozatának „köszönhető”. A legmeghatározóbb ezek közül egy 1948-as állatkísérlet volt, melynek során a kutatók (Wolff és Chaikoff) patkányok pajzsmirigyének növekvő jódadagokra adott fiziológiás reakcióit tanulmányozták. Az eredményeket viszont – mint utóbb kiderült – hibásan értelmezték, így azt a következtetést vonták le, hogy a jód nagy dózisban megzavarja a pajzsmirigy működését és leállítja azt, ezért kerülni kell, mert „veszélyes, ha sok”.

Ezeket a téves információkat a későbbi publikációkban aztán újra és újra hangsúlyozták, majd egyre többen átvették, hivatkoztak rá, így széles szakmai körben sikerült elterjedniük mint a Wolff-Chaikoff hatás és fiziológia egyik alaptörvénye , hogy hiába használták korábban a jódot nagy dózisban több mint 100 éven keresztül kiemelkedő sikerrel, a XX. század második felében kikerült az orvosi gyakorlatból és képzés anyagából. Így vált a jód univerzális gyógyírből félreismert és kegyvesztett elemmé és silányult vissza mára fertőtlenítőszerré s a jódozott só adalékává.

A fentiek miatt a ma érvényben lévő napi jódbeviteli ajánlások (RDA) igen alacsonyak, „nehogy sok legyen belőle”. Az emberek nem tudják, mik azok az optimális mennyiségek, melyekkel valamennyi jódigényes szervünk szükségleteit le lehetne fedni, s amit régen, a jód aranykorában, általános jódpótlási céllal az orvosok is nagy sikerrel használtak. Mindezek miatt a jódhiány mára rendkívüli méreteket öltött.

Tovább súlyosbítja a hiányt, hogy környezetünkben az 1970-es évektől nagy mennyiségben jelentek meg olyan, a jóddal kémiailag rokon, de toxikus hatású anyagok (klór-, bróm- és fluorszármazékok), amik testünkbe kerülve versengenek a jóddal, kiszorítják azt és elfoglalják a helyét. Ilyen anyagok a teljesség igénye nélkül a brómozott égésgátlók, melyek folyamatosan körülvesznek minket (bútorok, textilek, használati tárgyak, autó utastere stb.), de az egyes klórszármazékok is (pl. perklorát), vagy akár a fluoridok. Emiatt a toxikus terhelés miatt a ma élő ember jódigénye még fokozottabb, mint régen.

Mi a különbség a szervezet jódpótlására szolgáló egyes készítmények között?

Két jellemzőt érdemes figyelembe venni: milyen formában és milyen koncentrációban (töménységben) tartalmazza az adott készítmény a jódot. Ehhez először ismerjük meg, hogyan találkozhatunk a jóddal mindennapjainkban, mely változatok a barátaink és melyek az ellenségeink.

A jód megjelenési formáit tekintve lehet szervetlen ill. szerves, valamint radioaktív ill. nem radioaktív.

Nézzük a tulajdonságokat:

Szervetlen jód a jodid ion (a jód „sója”), mint pl. a gyógyszertárban kapható kálium-jodid, de a tengeri algák is ide tartoznak, mivel túlnyomórészt jodidok formájában tartalmaznak jódot. Szervetlen forma még a jodát, melyet az ételek jóddal való dúsítására használnak. Szervetlen az elemi jód is, ezt a természetben egyes tengeri algák (pl. nori) tartalmazzák ill. bizonyos jódpótlásra szánt komplex készítményekben is megtalálható, mint pl. az 1829 óta létező ún. Lugol-oldat. Ez kálium-jodid és elemi jód nagy koncentrációjú vizes oldata és nagy dózisú jódpótlásra alkalmas készítmény. A régebben fertőtlenítésre használt jódtinktúra is szervetlen jód, belsőleg viszont ez nem ajánlott.

Szerves jód: a jód ilyenkor egy széntartalmú molekulának válik az alkotórészévé (kovalens kötéssel kapcsolódva), s kémiai okokból kifolyólag képes teljesen más viselkedést mutatni, mint a szervetlen jód: ahány molekulastruktúra, annyi féle viselkedés. Ilyen szerves formák pl. a CT vizsgálatokon használt jódos kontrasztanyagok (sok ember allergiás is rájuk, de ez nem jelenti azt, hogy a szervetlen jódra is azok!), illetve ide sorolhatók még a jódtartalmú gyógyszerek (pl. Amiodaron), melyekkel kapcsolatban szintén merültek fel súlyos mellékhatások. A fertőtlenítésre manapság használt Betadine egy szerves hordozóanyagú jódoldat, melyből ugyan elemi jód szabadul fel elnyújtott módon, az azt beágyazó molekula (povidon) miatt azonban belsőleges fogyasztásra természetesen ez sem alkalmas.

Jódpótlási célra a jód szervetlen, nem radioaktív formái alkalmasak. Most lehet, hogy sokan meglepődnek, mert úgy gondolják, hogy ha valami szervetlen, akkor az haszontalan, mert nem szívódik fel, nem épül be. Ez bizonyos elemek esetén (pl. szelén, cink, magnézium) valóban előfordulhat, de általánosságban nem igaz: ahogy pl. a nárium- és a kloridion is remekül felszívódik szervetlen formákból (ld. konyhasó), úgy a szervetlen jód / jodid is kiválóan hasznosul. Nem kell tőle félni, a szervetlen jód nem „mesterséges” jód, nem mérgező, nem ártalmas, nem haszontalan – épp ellenkezőleg!

Testünk rendelkezik azokkal a mechanizmusokkal, melyek segítségével képes ezeket a jódformákat hatékonyan felszívni és hasznosítani, még nagy dózisokban is. Ezek az ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS) úgy képzelhetők el, mint a sejthártyában elhelyezkedő kis szivattyúk, amik arra hivatottak, hogy a véráramban keringő jódot bejuttassák a sejtjeinkbe. Ha alacsony a számuk (jódhiány esetén ez valószínűsíthető, hiszen alig van mit szivattyúzni), akkor a hiába veszünk be jódot, nagy része nem hasznosul sejtszinten, hanem a vizelettel távozik.

Ezek a NIS-ek aztán a folyamatos jódszedés hatására elkezdenek újra kiépülni. Hogy ezt szorgalmazza, a szervezet megemeli a TSH szintjét. Ezt viszont mint pajzsmirigy-alulműködés szokták (félre)értelmezni a nagy dózisú jódpótlásban nem jártas emberek, de nem az, hanem egy természetes reakció, amíg tart a NIS regeneráció. A C-vitamin és egyéb antioxidánsok képesek ezt felgyorsítani, ezért a jódprotokollnak is részét képezik.

Testünknek a jodid és elemi jód formákra egyaránt szüksége van, mert vannak szerveink, melyek jellemzően az egyik, míg mások a másik formát részesítik előnyben. Például a pajzsmirigy a jodidot, a mellek az elemi jódot. Fontos ezért, hogy olyan komplex jódkészítményt használjunk jódpótlási célra, melyben mindkét forma benne van. (Megjegyzés: a jódozott sóban nincs elemi jód, csak jodid vagy jodát, és az is csak nagyon kis mennyiségben.)

Az elemi jód bevitelét olyan készítményekkel is biztosíthatjuk, melyek egyszerre tartalmaznak jodidot és jodátot, mert ezekből a gyomor savas közegében elemi jód keletkezik.

A koncentráció tekintetében megkülönböztetünk:

  • a jódra jelenleg érvényben lévő, de jódigényes szerveink széles körét tekintve igen alacsonynak minősülő ún. Irányadó Napi Beviteli Értékhez (angolul RDA) igazodó készítményeket. Ezek jellemzően kb. 100-200 µg (0,1-0,2 mg) jódot tartalmaznak adagonként. Hogy miért ilyen keveset, arról már esett szó.
  • nagy koncentrációjú jódkészítményeket, amilyen pl. az 1829 óta létező Lugol-oldat (1 cseppjében kb. 6 mg jóddal), annak tablettás változatai, az Iodoral™ és a LugoTabs, illetve ilyen az ún. telített kálium-jodid oldat is (SSKI, ebben elemi jód nincs, csak jodid). Ezekkel a készítményekkel tudjuk gazdaságosan bevinni azokat a napi mennyiségeket, melyek testünk valamennyi jódigényes szövetének ellátásához szükségesek.

Ami a radioaktivitást illeti, jódpótlásra természetesen a nem radioaktív jódot tartalmazó kiegészítők alkalmasak. Radioaktív izotópot egyébként az orvostudományban használnak ill. sugárzó jód szabadul ki atomreaktorokban bekövetkező balesetek során is. Mivel testünk nem tudja megkülönböztetni a radioaktív formát a stabiltól (ez nem csak a jódra igaz), ha nem vagyunk feltöltve jóddal, ugyanúgy felveszi a radioaktív változatot, ami aztán sugárzik bennünk és roncsolja a szöveteket. Erről később még esik szó.

Végül néhány gondolat azoknak, akik szeretnék inkább „megenni” a fenti mennyiségű jódot, nem pedig „szedni”. Ma a japán nép tekinthető az egyetlennek a Földön, akik a jódot a valamennyi jódigényes szerv ellátásához szükséges nagyságrendben napi szinten „megeszik”, mivel egyedi gasztrokultúrájuknak köszönhetően étkezéseik során nagy mennyiségű tengeri algát (kombu, wakame, nori) fogyasztanak. Az egészségügyi statisztikáik kimagaslóak, a mellrák előfordulása náluk a legalacsonyabb, a prosztataproblémák száma is igen csekély. Mindez nem genetikai meghatározottságú, mivel azokra japán férfiakra / nőkre, akik az Egyesült Államokba költöztek és felhagytak a tengeri hínár rendszeres fogyasztásával, ugyanúgy a kedvezőtlen statisztikák érvényesek.

Az algák tisztaságával kapcsolatban – tengereink nagyfokú szennyezettsége miatt – az utóbbi évtizedekben súlyos problémák merültek fel, ami miatt ma már nem tekinthetők megbízható jódforrásnak… Információképp, az édesvízi algák (spirulina, chlorella) nem tartalmaznak jódot!

Túl lehet-e adagolni a jódot?

Ha kizárjuk az ellenjavallatokat, mint pl. az autonom adenoma (toxikus forró göb a pajzsmirigyben), a szervetlen, nem radioaktív jód szedése biztonságosnak tekinthető. Ez az egyetlen olyan nyomelem, melyből a klinikai vizsgálatok alapján nagy számú páciensnek, hosszú időn keresztül az RDA százezerszerese (100.000x) is biztonsággal adható. És adták is például tüdőbetegeknek a szanatóriumokban az 1800-as évek második, 1900-as évek első felében, a jód aranykorában.

Ez határ a jodid formára vonatkozik (elemi jódból jóval alacsonyabb ez az érték), és feltételezi az egészséges veseműködést. A vesék szűrik ki ugyanis a véráramból a feleslegben lévő jódot, méghozzá igen hatékonyan, így a többletet egyszerűen kipisiljük. (A vizeletben is szervetlen jodidként van jelen a jód.)

Elképzelhető viszont, hogy még ha túladagolást nem is sikerül produkálnunk, a teljes szervezetünk igényének lefedéséhez szükséges jódadagokat szedve az elején kellemetlenségeket tapasztalunk: elkezdhet folyni az orrunk, megfájdulhat a fejünk, pattanások, akné szerű bőrtünetek, fémes szájíz stb. jelentkezhet. Ha valaki nem tájékozott a témában, meg is ijedhet ezen reakciók láttán. Fontos viszont tudni, hogy ezek nem jódmérgezési tünetek („jódizmus”), mint azt sokan hiszik, hanem épp a jód által kiváltott méregtelenítési tünetek.

Miért van ez? Amikor elkezdünk nagyobb dózisban jódot szedni, hogy valamennyi jódigényes szervünket hozzájuttassuk ehhez az esszenciális elemhez, a jód kilöki a helyére befészkelődött mérgező anyagokat (toxikus halogének, pl. bróm, fluor, ld. korábban). A kellemetlen reakciók ezek ürülésének a tünetei.

Ezen felül más okból is jelentkezhetnek méregtelenítési tünetek. Mivel az immunrendszerünknek is igen nagy szüksége van jódra, ha a megfelelő dózisú jódszedés hatására új erőre kap, elkezdhet felszámolni a szervezetünkben idáig lappangó, krónikus fertőzéseket, s ezen kórokozók pusztulása során szintén keletkezhetnek olyan toxikus anyagok, melyek amíg nem hagyják el a testünket, okozhatnak kellemetlenségeket. (Ez az ún. Jarisch-Herxheimer reakció.)

Nem mindenki tapasztal magán ilyen méregtelenítési tüneteket a nagy dózisú jódszedés közben ill. annak elején. Ennek ellenére fontos beszélnünk róluk, hogy ne ijedjünk meg, ha jelentkeznek, és tudjuk, mit kell tennünk. A tisztulás felgyorsításukra vannak technikák, így a kezdeti reakciók előbb-utóbb lecsengenek, és utána már nem jelentkeznek, hiába szedjük tovább ugyanazt a mennyiségű jódot. Ebből is látszik, hogy nem „jódtúladagolásról” van szó.

Mik a jódhiány tünetei, mire jó és miért szorgalmazzák most, hogy többet fogyasszanak belőle az emberek?

A jódhiány tünetei a jódigényes szöveteink magas száma miatt rendkívül sokfélék lehetnek. Függően attól, melyik szervünk működése esik az optimális szint alá az elégtelen jódellátottság következtében, más-más terület jelezhet be. Fontos, hogy tudjuk értelmezni szervezetünknek e vészjelzéseit, hogy jódhiányra utalnak, illetve még fontosabb lenne, hogy megelőzzük a kialakulásukat, hiszen ahogy Jakab István szokta mondani, „a megőrzött egészség többet ér, mint a legyőzött betegség”.

Alacsony jódbevitel és ebből következő jódhiány esetén a szerveink egymással kezdenek el versengeni és mindig lesz, aki a rövidebbet húzza. Szervezetünkben a pajzsmirigynek van elsőbbsége a jódra, mivel az élethez nélkülözhetetlen hormonokat termel. Ez azt jelenti, hogy képes azt mint alapanyagot akár a többi jódigényes szervünk kárára is elhasználni.

Nem lehet tehát arra hivatkozni, hogy „nekem biztosan nincs jódhiányom, mert rendben van a pajzsmirigyem” (legalább is úgy tudja az illető, hogy rendben van, ld. még később), hiszen ettől még a többi jódigényes szerv igen is éhezhet. Ha már a pajzsmirigy küld vészjeleket (pl. alulműködés, golyva, ciszták, göbök stb.), akkor az összes többi szervünk már valószínűsíthetően évek, akár évtizedek óta nem lát elegendő mennyiségben jódot. S ennek meglesznek a következményei…

Sajnos ezekre az összefüggésekre nem hívják fel a páciensek figyelmét. Ha valakit letiltanak a jódról, mondván, pajzsmirigybetegsége miatt kerülnie kell (ami téves kezelési stratégia, mivel egy időközben megcáfolt elméleten, a Wolff-Chaikoff hatáson alapszik), nem fogják neki elmondani, hogy hosszú távon ezzel kiéhezteti a többi jódigényes szervét, ami különösen nőknél járhat katasztrofális következményekkel (mellben csomók, ciszták, daganat, petefészekciszták stb., ld. még később.)

Van egy-két kivételes eset, amikor megfordul a prioritás a jódigényes szervek között. Tinédzser lányoknál például, amikor a serdülőkori átalakulás kezdetét veszi, megindulnak a petefészkek, elkezdenek nőni a mellek (mindegyikük rendkívül jódigényes szerv), ezt annyira fontosnak ítéli meg a szervezet, hogy átcsoportosítja azt a kevés jódot, amit kap, és így a mellek, petefészkek lopják el a pajzsmirigy elől ezt a nélkülözhetetlen nyomelemet. Ilyenkor szoktak a tinédzser lányok elhízni, fáradtak, fázékonyak, enerváltak, kedvtelenek lesznek, száraz haj és bőr jelentkezik náluk stb., amik a pajzsmirigy-alulműködés tipikus ismérvei, tehát abnormális állapotok, nem pedig normális serdülőkori tünetek!

Ha már itt tartunk, beszéljünk még egy kicsit a pajzsmirigyről. Az ember azt hinné, hogy ha már a jódra vonatkozó Irányadó Napi Beviteli Érték (RDA, 100-200µg) endokrinológiai szempontok alapján született, akkor legalább itt rendben lesznek a dolgok. Sajnos ennek épp az ellenkezője igaz: katasztrofális a helyzet. Egy közelmúltbeli német kezdeményezés, az ún. Papillon-tanulmány szerint (UH- vizsgálat 96 ezer, elvileg egészséges lakos körében) az egyes elváltozások (göbök, ciszták, golyva) a 18-65 év közöttiek 33%-át érintették, 45 év fölött ez az arány pedig 50% volt! Gyakorlatilag eddigre minden második ember pajzsmirigye beteg lesz. Az értelmes mennyiségű jódtól pedig el vagyunk tiltva…

Emellett rengeteg az egyéb pajzsmirigyműködési zavar, gyakori az (esetleg szubklinikus) alulműködés és a túlműködés is. Fontos itt is néhány téveszmét eloszlatni. Bár a pajzsmirigy-alulműködés és egyszerű golyva leggyakoribb oka az alacsony szintű jódellátottság, a közhiedelemmel ellentétben a túlműködést NEM a túl sok jód okozza, hanem legtöbb esetben épp a jód hiánya, ami különböző szöveti elváltozásokat illetve szabályzásbeli diszfunkciókat vált ki a pajzsmirigyben.

Az autoimmun pajzsmirigyproblémák (pl. Hashimoto thyreoditis) száma is rohamosan nő. Ezekben az esetekben a legszigorúbban eltiltják a pácienseket a jódtól, ami viszont hosszabb távon a már taglalt okokból szintén igen kockázatos. Ráadásul a súlyos jódhiány egy igen fontos oki tényező a Hashimoto kialakulásában, főleg, ha ez szelén- és magnéziumhiánnyal társul, amik szintén gyakoriak manapság.

A jódigényes szöveteink körét tovább vizsgálva s a reproduktív szervekre rátérve az elégtelen jódellátottság vezethet pl. petefészekcisztákhoz (a második legnagyobb jódkoncentrálók), mellcsomókhoz, fibrocisztás emlőbetegséghez, esetleg melldaganathoz is (hiszen a női mellek is rendkívül jódigényesek, a második legnagyobb jódraktárak), férfiaknál prosztataduzzanat jelentkezhet, herékben elváltozások stb. (A jód mellett a szelénnek is rendkívül fontos szerep jut ezek megelőzésében, a jódprotokollnak a szelén is része.)

Jódhiány esetén az immunrendszer működése is elmarad az optimálistól, vissza-visszatérő fertőzések jelentkezhetnek. (A fehérvérsejtek – immunrendszerünk katonái – képesek magukban 300x-osra növelni a jódkoncentrációt a vér jódszintjéhez képest, hogy ebből olyan anyagokat szintetizáljanak, amikkel a kórokozókat hatékonyan tudják likvidálni.

Mivel minden váladéktermelő mirigy jódigényes szövet, ezért a jódhiány megnyilvánulhat akár olyan rendellenességekben is, amikor valakinek nincs elég nyála, könnye, képtelen izzadni stb.

Szervezetünk teljes jódtelítettsége esetén – ami a valamennyi jódigényes szervünk szükségleteit figyelembe vevő ún. ortomolekuláris jódpótlás célja – a testünkben tárolódó, annak kérésére (aktív transzport) felvett összesen mintegy 1.500-2.000 mg (1.500.000-2 000.000 µg) jód kb. 20%-a a bőrben található, puhává, hidratálttá, hihetetlen mértékben vízállóvá téve kültakarónkat, szervezetünk első védelmi vonalát.

A szívizomnak is igen fontos a szelén és a jód pl. a megfelelő ingerület-átvitelhez. A korábban említett Amiodaron nevű szívritmusszabályzó gyógyszer is ezért tartalmazott jódot, csak ugye nem a megfelelő formát. A problémát az jelentette, hogy hiába szabadult fel belőle szervetlen jód (ami a hasznos hatást kifejtette), sajnos maga a szervesjód-molekula mérgező mellékhatásokkal rendelkezett. Ezért ma már nem is alkalmazzák.
Ha helyette közvetlenül szervetlen jódot vinnénk be elegendő dózisban és megfelelő kísérő tápanyagokkal, élvezhetnénk a szívműködésre vonatkozó áldásait – a toxikus mellékhatások nélkül. Sajnos a Wolff-Chaikoff félreértés ezt is ellehetetleníti, mert a nagyobb jódadagokra szakmai körökben – tévesen – még mindig mint mérgező anyag tekintenek. (Tisztelet az egyre növekvő kivételnek.)

A jódhiány objektív megállapítására mérésére illetve a teljes szervezet jódellátottságának objektív mérésére az ortomolekuláris jódpótlásban úttörő orvosok kifejlesztettek egy speciális vizsgálatot. Ez az ún. 24 órás vizeletgyűjtéses jódtelítettségi teszt. Arról szól, hogy adunk a testünknek egy bizonyos mennyiségű jódot (50mg a tesztadag), és megnézzük, mennyit tart meg belőle magának és mekkora részére mondja azt, hogy már felesleg. Ez utóbbi a vizeletbe ürül. Ebből lehet számolni aztán egy százalékos telítettségi arányt, ami ha egy bizonyos érték alatt van, akkor sejtszintű jódhiány áll fenn. A jódpótlásban jártas külföldi doktorok eddigi eredményei azt mutatják, hogy a kontinentális területek élő emberek 80-90%-a jódhiányos…

Hogy miért van ez? A jelenleg érvényes RDA az ún. golyva-standard szerint született, vagyis az alapján határozták meg, hogy mi az a legminimálisabb mennyiség, amivel a pajzsmirigy legdurvább elváltozásai (kitüremkedő golyva) és bizonyos, erősen jódhiányos területeken (pl. Svájc) korábban megfigyelhető súlyos fejlődési rendellenességek (kreténizmus) megelőzhetők. Figyelmen kívül hagyták a többi jódigényes szerv szükségleteit és azt a tényt is, hogy a legdurvább kórképek megelőzéséhez szükséges mennyiség sosem egyenlő az optimális adaggal. Napi 2-3dl vízen is el lehet vegetálni, még épp a szomjanhalás határán, de ennek legalább tízszerese lenne az optimális. Így aztán a ma érvényes napi jódajánlás még a pajzsmirigyünknek sem elég, súlyos következményeiről már beszéltünk.
Az úttörő jóddoktorok kutatómunkájának hála a közelmúltban kiderült, hogy az RDA legalább két nagyságrenddel kisebb azoknál a mennyiségeknél, amire szervezetünk jódigényes szerveinek optimális működéséhez szükség lenne… Magyarul kb. század annyi jódot viszünk be, mint amennyi az ideális mennyiség lenne.

Ez a hiányállapot akár transzgenerációs is lehet, hiszen a magzati fejlődés és aztán a csecsemő szoptatása rendkívül jódigényes, így képes a végletekig kiszipolyozni az anya szervezetéből a jódot. (Jellemzően ezután szoktak bejelezni aztán az egyes jódigényes szervek az anyánál és elhízás, depresszió, ciszták, Hashimoto stb. alakulhat ki.) Ha ez többször megismétlődik, a jódhiány transzgenerációssá válik, s előfordulhat, hogy a nagymamának még „csak” méhmiómái voltak, az édesanyának pajzsmirigy-problémái és mell- petefészekcisztái, az unoka pedig már autizmussal / ADHD-val születik…

Ha valahol sugárzás van, a jód valóban tudja védeni ettől a szervezetünket?

Amennyiben szervezetünk telítve van stabil jóddal, nem fogja felvenni a radioaktív jódizotópot. Ehhez az kell, hogy olyan adagban vigyünk be ezt az elemet, hogy feltöltsük vele a jódraktárainkat (ennek megállapítására szolgál a 24 órás jódtelítettségi teszt), majd utána ezt szintentartó adagokkal fenn is tartsuk.

Egyedül ekkor van esélyünk arra, hogy ha szervezetünk a jód readioaktív változatával találkozik (atomreaktor-balesetek esetén a radioaktív jód rövid időn belül kiszabadul, és a légköri áramlatokkal gyorsan szétterjed), akkor azt mondja, hogy köszöni szépen, nincs rá szüksége, mert teljesen fel van töltve.

Testünk egyébként nem képes megkülönböztetni a stabil jódizotópot a radaioaktív változattól (ez nem csak a jódra igaz), így ha vannak még bennünk feltöltetlen jódraktárak, akkor nem zárhatjuk ki, hogy beépüljön sejtszinten a vérkeringésünkbe bekerült radioaktív jód.

Ilyen balesetek esetén kimondottan utasítják is az érintett lakosságot a nagy dózisú jód bevételére (60-130 mg kálium-jodid) azzal a céllal, hogy az telítse a pajzsmirigyünket. Ez az egyszeri-kétszeri jódadag bár jelentősen mérsékli a radioaktív jód beépülését a pajzsmirigybe s ezzel a rák későbbi kialakulásának kockázatát e szervünkben, a mirigy teljes telítésére nem képes (mint ahogy a többi jódigényes szövetünk telítésére sem), mivel a pajzsmirigy hirtelen nem tud ennyi jódot felvenni, naponta csak egy korlátozott mennyiségben képes erre. A teljes telítődéshez folyamatosan kell(ebe) szednünk jódot, minden nap gondolva rá, nem csak atomreaktor-balesetek esetén.

A jódszedés ilyen értelemben képes védeni a sugárzástól, más radioaktív anyagokkal szemben nem nyújt védelmet, mint ahogy röntgen vagy CT-vizsgálat során elszenvedett sugárterheléssel szemben sem.

Szerkesztette: Árvay Bálint és Horányi Ágnes

Tegyük rendbe, amit a jódról tudunk! Árvay Bálint segít nekünk ebben

3 Kérdés | 0 Comments

Hozzászólás