A csoda mindenkié, a csodálkozás a tudatlanoké

A végtelen kozmosz porszeme került a szemembe.
Kérdően néztem rá, hogy került ide?
A porszem mosolyogva nézett vissza rám,
és elárulta, hogy Ő vagyok.

A csoda mindenkié, a csodálkozás a tudatlanoké.

Abban a pillanatban, amikor bármi öntudatára ébred, máris ki szeretné magát szakítani a nagy közösből, ami lehetőséget adott neki, hogy megnyilvánuljon.

Ha emberszemléletű megközelítésben nézzük ezt, akkor már nevünk van, telefonszámunk, arcunk, szerveink, burkunk, érzéseink.

Kiszakítjuk magunkat abból az egységből, amelynek tulajdonképpen minden pillanatban a részesei vagyunk. Minden sejtünk, minden porcikánk a nagy közös univerzum építő pilléréivé áll össze. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan kapcsolatban élünk az összes – számunkra kívülállónak mondott és gondolt – molekulával, sejttel, létezővel, megnyilvánulással.

Abban a pillanatban, amikor képesek vagyunk visszatérni a forrásállapotba és rájövünk, hogy mindennel közös egységet képezünk, máris rengeteg bajunktól, korlátunktól meg tudunk szabadulni.

Mi az, hogy korlát a végtelenben?

Értelmetlen fogalom. A korlátot azáltal hoztuk létre, hogy bezártuk magunkat egy individuumnak mondott, kirekesztett sejtközösségbe. Úgy gondoljuk, hogy vannak saját gondolataink, de mivel minden gondolat csak a nagy közös mezőből tölthető le, ezért el kell fogadjuk, hogy a saját gondolatunk sem a miénk.

Akkor mégis hogy lehet úgy felfedezni új dolgokat, hogy nincs saját gondolat, hiszen már minden megvolt a nagy-közös mezőben? Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen a randomitás következtében még így is keletkezhetnek új összefüggések, értelmezések. Ez a csoda benne!

A kiszakított önmagunk magára találása arról szól, hogy eltöröljük önmagunkat. A határok eltörlése óriási adományt ad nekünk, ugyanis azokat a korlátokat töröljük el, amiket az elménk szab ránk. Nem vagyunk hajlandók tudomást venni azokról a létezőkről, amelyeket nem érzékeltünk soha. A kognitív memóriát csak akkor tudjuk kiterjeszteni, ha folyamatosan online kapcsolatba tudunk lépni a felsőbb énnel, a nagy közös tudattal, amellyel mindig egyek vagyunk, voltunk és leszünk.

A felszabadulás a korlátok lebontása. A korlátokat nem mások építették, hanem mi magunk. Én vagyok a határ és a végtelen is, mert magamnak szabom határaimat a végtelenben.

Jakab István

A csoda mindenkié, a csodálkozás a tudatlanoké

Üzenet | 0 Comments

Hozzászólás