Mi az autizmus oka és hogyan lehet ezen segíteni? -Tóth Zoltán Sagit kérdezzük

Hogyan kerültél kapcsolatba az autizmussal?

Nagyon jó családi háttérben nevelkedtem, nagyon kreatív volt mindenki. Óvodát, lőteret alapítottak, túráztak, annak a vezetői voltak, ezermesterek voltak, mindenhez értettek, tanyát vezettek Apajpusztán, amellett, hogy pestiek vagyunk. Nagyon szerettem az életünket.

Édesanyám a családjából hozottan egyáltalán nem bízott magában. Nem ment neki sem a biciklizés, sem az úszás, és elmondható, hogy úgy általában semmi sem. Rendkívüli módon elesett volt, de a családunkban azért mentek a dolgai valahogy. Édesanyám le volt blokkolva, ellentétben Édesapámmal, aki rendkívül aktív volt. Amíg a nagymamám és a nagypapám nagyon jó kapcsolatot ápoltak egymással, a szüleimről ugyanez már nem mondható el.

Mindezt azért mondom el, mert észrevettem, hogy ez családi traumaként bennem is öröklődött. Én is behúztam az életembe ezt a kettősséget. Alapvetően nagyon jól mentek a dolgaim, meglehetősen könnyen vettem az akadályokat. Show businessből éltem, saját egyedi bűvésztrükköket gyártottam, 18 évesen kint dolgoztam Németországban Luival, számos versenyt megnyertem. Benne voltam mindenben. Az eredeti szakmám repülőgép-műszerész-technikus, de dolgoztam telefonboltban és lett saját vállalkozásom is. A munkásságomra nem is panaszkodhatok, de a párkapcsolataimmal hadilábon állok.

A párkapcsolataimat mindig nagyon lazára vettem, aztán észrevettem, hogy mindig olyan partnereket húzok be, akik ugyanolyan traumákkal rendelkeztek, mint az édesanyám. Utólag már tudom, hogy ez nem történhetett volna másképp. Minden kapcsolatom először felfelé ívelt és mindig megborult a végén. Az elején mindig nagyon jó volt minden, majd egyszer csak váratlanul szétesett minden. Sokáig azt gondoltam, hogy a nőkkel van a baj. Aztán a többedik esetnél rájöttem, hogy ez nem valószínű, mert igazából a szituáció ugyanaz minden esetben. Észrevettem, hogy mindig ugyanaz történik velem. Akkor én még nem foglalkoztam azzal, hogy keressem, kutassam mindennek az okát. Nem volt nekem arra időm. ADHD hiperaktivitás kategóriába tartoztam és a hiperaktívokról tudni kell, hogy nem foglalkoznak traumákkal, nem érnek rá negatív dolgokkal bajlódni. Én sem értem rá az apróságokkal foglalkozni, de aztán a legutolsó kapcsolatomnál megálltam, mert megértettem, hogy valami egészen más rejlik emögött.

Felmerült bennem a kérdés, hogy minek építem az életemben ezt a sok jó dolgot, teljesen feleslegesen, ha nem lehetek boldog senkivel? Annyira reménytelennek éreztem a helyzetemet, hogy hoztam egy olyan döntést, hogy megyek a vonat alá. Úgy éreztem, hogy elbuktam, hogy elszállt felettem az idő. Elhatalmasodott rajtam a kilátástalanság. Nem akartam többé semmit újrakezdeni, nem akartam megint ugyanazt átélni egy következő kapcsolatban. Azóta már tudom, hogy hogyan gyártunk téveszméket magunknak.

Nagyon szerelmes típus vagy? Ha valakit kiválasztasz, akkor mindent beleadsz abba a kapcsolatba?

Igen, elég szenvedélyes típus vagyok. Mindig fel akarom emelni a nőt, meg akarom megmutatni neki a jót, meg akarom őt menteni.

Most már tudom, hogy van az áldozat és van a hős típus. Én mindig hős típus voltam, az ADHD-s és tudat alatt mindig depressziós hölgyeket vonzottam be. A felszínen a tudatos részünk mindig jól működött, mert jól kiegészítettük egymást, de a tudatalattiaink elkezdtek egymással játszmázni. Az áldozat típus, ha túl gyors neki valami, vagy túl sok, akkor ő ösztönösen menekülni kezd. Felveszi a nyúlcipőt, vagy pedig leblokkol, beragad, lefagy. Én pedig mindig biztosra vettem, hogy ez ellenem szól, engem árul el. A hős pontosan ettől fél, hogy el fogják árulni, hogy megbuktatják. Alapvetően mindkettő típus a bizalomtól fél. Az egyik attól, hogy agyonüti, akiben megbízik, hogy kicsinálja, miközben mindig mindenért ő a hibás, mert gyenge, ügyetlen, béna, a másik meg attól fél, hogy elárulják, pedig ő mindig a legjobb akar lenni, mindent maximálisan megtesz, de nem tud elég jó lenni mégsem. És akkor minek ez az egész?

2014. január 1-én tehát a rákoscsabai vasútállomáson ácsingóztam és azon gondolkoztam, hogy hogyan is kell ezt vajon csinálni. Aztán végigfutott a fejemen, hogy minek tennék ilyet? Hogy mi az Isten? Van-e valaminek is bármi értelme? Megvalósítottam mindent az életemben, amit akartam, tudok mindent, de minek csináljam? Fáradt vagyok, és nem akarom még egyszer ugyanezt. Eddig sem tudtam megfordítani ezt a tendenciát, biztosan megint ugyanez lesz.

Ott álltam és gondolkodtam, hogy hogyan kell a vonat alá ugrani. Próbáltam elképzelni, hogy mi lesz akkor. Két gondolat futott át rajtam. Az első, hogy ha aláugrok, akkor végül is nincs semmi, mert én kinyiffanok és akkor nekem már teljesen mindegy. Nem nekem lesz ez bajom. Nekem lesz a jó! Annak lesz baj, akinek én ígéretet tettem! Amikor meghalt valakim, akit szerettem, mindig nekem volt rossz és nem neki. Magamra szóltam, hogy legalább én ne tegyem ezt meg másokkal! Aztán jött a következő gondolat, a kíváncsiság. Ha már nem akarom megölni magam, akkor szeretném tudni, hogy hogyan kerültem ide, ebbe a helyzetbe?

Abban a pillanatban elmúlt minden félelmem, hiszen ha már így is, úgy is a vonat alá ugranék, akkor nincs semmi, amitől félnem kellene. Ha pedig már úgysem félek, akkor adjunk bele mindent, apait, anyait. Mindig, minden esetben, minden kapcsolatom végén lemondtam a saját vagyonomról. Játszottam a hőst. Akkor persze még nem tudtam, hogy ezt játszom. Ez az állapot nem volt jó. Újra, meg újra nincstelen lettem. Változtatni akartam ezen. Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Mindig is volt hitem magamban.

Akkoriban hálózatépítéssel is foglalkoztam, és kitűztem magamnak egy olyan célt, amire egy év volt összesen meghatározva, és én félévnél csatlakoztam be ebbe az ösztönző programba. Azt mondták, hogy ezt lehetetlen megcsinálni, én pedig azt, hogy olyan Isten nincs, hogy ez nekem ne sikerülne! Ha én, a hős ezt kitűzöm, akkor bizony meg is csinálom! Megéreztem azt, hogy mi van akkor, ha az embernek nem marad semmi más gondolat a fejében, csak egyetlen egy, ami nem más, mint maga a cél. Mindent megoldottam. Az agyam mindig azonnal hozta azokat a gondolatokat, hogy mit kell csinálnom. Azt éreztem, hogy olyan nincs, hogy nem! Az lehetetlen, hogy nem! És olyan energiák jöttek, amitől minden sikerült!

Egyetlen dolog azonban nem ment. Az akkori volt párom még mindig tudott manipulálni engem. Ekkor éreztem azt, hogy ki kell fejlesszek valami eljárást, hogy ezt ne tudhassa senki megcsinálni velem. Rájöttem, hogy a Shaolin egy jó nézőpont, mert nagyon stabil. Megkértem az egyik barátomat, hogy én leülök egy helybe, ő pedig hecceljen engem, dobáljon engem bármivel, amivel csak akar, és nekem nem szabad megmozdulnom. Innen indultak el a felismeréseim. Erről írtam is egy könyvet, „Szándék = Élet” címmel, ami 2500 objektív felismerést tartalmaz.

Ezt én is megcsináltam Laci barátommal, abból aztán tréning lett. Ezt először vállalkozókkal kezdtem el, mert észrevették a hálózatépítők, hogy milyen jól mennek a dolgaim. Ők is kérték. Így kerültem el egy üzleti reggelire, ahol találkoztam Kál Cecíliával. Cecília értette amit csinálok és ő vezetett el engem az autista gyerekekhez.

Mi az autizmus oka és hogyan lehet rajtuk segíteni?

Az autisták pánikkal élő emberek. Hatalmas tudatalatti rettegés van bennük. A kényszerítéstől és a bántalmazástól félnek. Belelátnak, beleképzelnek mindent, mindenbe. Benne vannak egy játszmarendszerben. Az agy limbikus rendszere befűz egy filmet a DNS-ből, ami egy szűrő, és attól kezdve mindent és mindenkit másképpen látnak, mint ahogy az van valójában. Teljesen uralja őket a félelem.

Ez egy skizofrén-szerű állapot, amiben az egyén egyszer megmentő, egyszer pedig áldozat. Ezt váltogatja, ráadásul két végletben. Egyik személyiség nem tud a másikról, mivel mindig átkapcsol. Ha én most megijednék, vagy bepánikolnék valamitől, esetleg levernék itt egy két képet a falról, mivel éppen védem magam, nem tudnék emlékezni arra, amit csináltam. A bepánikolt embereket ilyen esetben meg kell nyugtatni.

A tréning során ezt a tudatalatti filmet tudom fölszedni. Egyedüli autista nincs, ami azt jelenti, hogy ez egy családi játszmarendszer. A szülők is ugyanúgy benne vannak, mivel túlérzékelés van mindkét, illetve az összes oldalon. A gyújtó, a tűzgomb mindannyiuk agyában egyszerre indul. A szülő azt hiszi, hogy a gyermeke egy áldozat, elkezdi őt felemelni, megmenteni, amit azonban a gyerek erőszaknak él meg és vagy a megmentője ellen fordul, vagy menekülni kezd.

Akit felemelsz, meggyógyul, vagy csak megtanulja kezelni a helyzetet?

Nem emelek fel senkit. Ha felemelnék embereket, akkor egy idő után függeni kezdene tőlem. Én edzem őket. Hozzájárulok a stabilitásukhoz. Konfrontálom a gyerekeket is és a vállalkozókat is. Mindenkinek a félelmeit szedem fel, hogy megláthassák és össze tudják hasonlítani a valósággal. Alapvetően, amikor valakiben bekapcsol és fut a film, akkor nincs mit és mivel összehasonlítani. Azt hiszik, hogy az az igaz, amit látnak. Ha szemüveget vesz fel, akkor a számára sötét van. Hiába mondom neki, hogy de világos van, számára attól még sötét van. A félelmeket eddig a különbségtételig kell a tudatalattiból a tudatosba felhozni.

Szerkesztette: Horányi Ágnes

Mi az autizmus oka és hogyan lehet ezen segíteni? -Tóth Zoltán Sagit kérdezzük

3 Kérdés | 0 Comments

Hozzászólás