Papp Gyöngyi (Gini) – Sokkal több vagy, mint amit a tükörben látsz!

Négy éves volt a lányom, amikor beszélni kezdett nekem előző életeiről. Rajzolgatás közben, fel sem nézve rám, ez hagyta el a pici száját: “amikor Angliában éltem, volt egy hatalmas nagy lovam, akit imádtam”. Nem volt még fogalma az országokról, különös volt hallani ezt a szájából. Óvatosan megkértem hát, meséljen, mire emlékszik még a lován kívül. Szinte szemrehányóan kérdezett vissza, hogy én miért nem emlékszem, hiszen ott voltam. Megilletődtem és tudakoltam ki voltam én ott, mire elmesélt egy konkrét, kerek történetet.

Nagyon gazdag család gyermeke volt, fényűzően éltek. Az Ő szavaival élve palotában. Leírta a kedvenc ruházatát is, bokáig érő kék ruha, sok fodorral, térdig érő fekete, fűzős “kopogós” cipő, magát szőke, göndör hajú, kék szemű lányként írta le. (Most sötétbarna haja és zöld szeme van.) Öntelten kihangsúlyozta, a húgainak “csak pónijuk volt”, míg neki már nagy, hátaslova. Testvéreinek a mostani unokanővéreit nevezte meg, akikkel mindig vitában volt ebben az életben, hogy ki az idősebb. Sehogyan sem fogadta el, hogy közöttük (most) ő a legkisebb. Értelmet nyert így konfrontálódása is, miért volt olyan fontos számára mindig, hogy ő a legnagyobb hármójuk közül. Az édesanyja nem én voltam, hanem egy bizonyos Mandy, – aki most nincs velünk -. A legfurcsább mondat mégiscsak az volt, amikor színezgetés közben, fel sem nézett, csak így szólt: – Tudod mit szerettem akkor a legjobban? A SZALONBAN teázni… Itt meg kellett értenem – ha addig nem tettem volna -, hogy ez bizony emlék, nem most flesseli be a sztorit.

Fényűző életmódjukat elvitte egy nagy gazdasági válság, vagy valami hasonló, mert semmijük sem maradt. Nehezére esett, hogy nem emlékszem, együtt dolgoztam vele a ‘pénzgyárban’, amikor elszegényedtek és neki munkába kellett állnia. Sőt, nem csak én, (mostani) édesapja is a gyárban dolgoztunk. Munkatársak voltunk, semmi több. Ez volt az első történet, a lájtosabbik.

A következő sztorit nem sokkal ezután mesélte el, szintén rajzolás közben. (Akkor már gyanítottam, hogy a jobb agyfélteke használatakor nyílik meg az intuíció és emlékek tárhelye.)

A párbeszéd így zajlott:
– Amikor a sivatagban éltünk, olyan szomjas volt anyukám és a kishúgom, hogy a homokot nyalták…
(Sosem felejtem, ahogy elakadt a levegő bennem, és ráparancsoltam magamra, véletlenül se vezessem a beszélgetést Sőt, hagyjam elindulni az érzést, egyáltalán beszéltethetem-e erről a komoly témáról.)
– Hmmm… és te? Te is nagyon szomjas voltál? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
– Igen – kis szünet, közben színezget -, de egyszer csak, ‘végre’ meghaltunk! És tudod milyen jó volt kirepülni a csillagok felé? Alig tudtam abba hagyni, mert ott végre hűvös volt. Csodára élveztem!
– Az jó, bár élni is nagyon jó. Sajnálom, amiért olyan melegetek volt, hogy erre kellett várni. És akkor láttad anyukádékat utoljára?
– Nem. Most is szoktam őket látni. Nem tudom miért, de mindig a sivatagba akarnak megszületni, most is ott élnek. A barátnőm is.
– Honnan tudod?
– Beszélünk néha. Álmomban történik – valószínűleg asztrális síkon látogatja azokat, akikhez ragaszkodik, vagy egy csoportot alkotnak.
– Érdekes. Nagyon szeretted az anyukádat?
– Igen. De, te sokkal jobb anyukám vagy. A kedvenc anyukám – ez sok mindent megmagyarázott akkor arról, miért mondta mindig így, amikor a szeretetét akarta kimutatni: “Te vagy a kedvenc anyukám!”.
– És mi van apukáddal? Ő is újra született?
– Nem. Apukámnak “nem volt kívánság gyöngy a kezében, ezért nem született újra”
– Az fontos az újra születéshez, a gyöngy?
– Igen. Akinek nincs, az nem jön újra. Tudod mit nem értek anya, hogy ebben az életemben hogyan tudtad leolvasni a homlokomról a nevemet, mielőtt megszülettem!
– Hogy érted ezt, hogy a homlokodról?
– Hát úgy, hogy amíg a csillagokban vagyunk, egy szalag van a homlokunkon a nevünkkel és mindig csodálkozunk, hogy az anyukánk hogyan tudja olyan messziről leolvasni róla!

Az első két történet meghatározó marad számomra, ez tett arra az útra, hogy reinkarnációs utaztatást tanuljak és így segítsek visszamenni az embereknek régen elavult blokkokba, döntésekbe, ami már nem szolgálja Őket, hogy elengedhessék. (Ma már inkább azt köti le vele kapcsolatban a figyelmemet, hogy a “látó” képességét fel tudja dolgozni. Együtt élni egy olyan gyerekkel, aki nem csak azt látja, amit mi magunk, nagyon kemény feladat. Legalábbis számomra.)

Sokáig gyakorta torpant meg a lakás különböző pontjain és halkan, szinte nyöszörgő hangon kérdezte látom-e a férfit/nőt, néha családot, akiket ő. Legtöbbször a fürdőszobában szorongott emiatt. Bíztam benne, valahogy „haza tudom küldeni” azokat az entitásokat, akiket nem látok, de őt félelemmel töltik el, de rá kellett jönnöm, nem mindig hallgatnak a kérő szóra. Arra próbáltam bátorítani, kérdezze meg, tudunk-e segíteni bármiben, de ehhez nem volt mersze, sokkal inkább várta a csodát a nyakamba fúrt fejjel. Nem volt könnyű időszak. Meg kellett értenem, bizonyos metodikákat meg kell tanulnom szakavatott emberektől, a megfelelő helyen.

Manapság – több mint, hét éve – utaztatok vissza embereket előző életeikbe, hogy elengedhessenek szorongásokat, fóbiákat, családi-, párkapcsolati blokkokat, pénzügyi elakadásokat, sőt betegségeket is. Jómagam több, mint 70 életemmel dolgoztam. A munka során, amit másokkal végzek, rengeteg érdekes embert ismertem meg. Csak, hogy néhányat említsek közülük: színészek, kommandós nehézfiúk, death metal énekes, festőművész, és lásd, hogy a pénz nem teljesen boldogít, csilliárdos is. Volt, aki Kanadából, míg más valaki Dubajból repült haza, hogy „utazhasson”. Jó látni, hogyan akarnak szembenézni „démonaikkal” az emberek, akik ahelyett, hogy másra mutogatnának sorsuk romlása miatt, az önismeret, a befelé figyelés útját választják.

Felmerül a kérdés: véletlen-e, hogy megszületik egy kislány, aki olyan transzcendens dolgokkal bombázza szkeptikus anyját, hogy az nem tud kibújni a feladat alól? Hogy egyre mélyebbre küldi ebbe a világba, hogy megoldást találjon számára? Egyértelműen nem.

Ez további kérdéseket vet fel. Például azt, valóban forgatókönyvvel érkezünk-e világba, egy jól megépített színpadra? Kik vagyunk mi? Ki vagy te? Egy biztos, sokkal több mint, amit a tükörben látsz…

Papp Gyöngyi (Gini)

Papp Gyöngyi (Gini) – Sokkal több vagy, mint amit a tükörben látsz!

Mesélem a mesém | 0 Comments

Hozzászólás