A hataloméhség – a vészes hatalomvágy

Az, amit hétköznapi értelemben hatalomnak vélünk, általában nem tekinthető igazán annak. A pénz utáni hajsza, a dicsőség, a szex, az uralkodni akarás mások fölött – akár politikai, akár katonai hatalom segítségével -, mind az ego kifejeződései.

Ezek többnyire a kérkedés megszépített formái, amelyek a köznyelvben egónak nevezett valamiben lakoznak, és gyakran csak mások egóira gyakorolnak hatást, éppen ezért mások szeszélyeinek alanyai. Lehet valaki gazdag és sikeres, de mégis gyenge ember. A pénz nem ad igazi erőt, csak a kényelmedet biztosítja, miközben át kell élned működési zavaraidat. Az ego világa törékeny és bizonytalan, az én sosem érzi magát biztonságban és nincs tartós értéke. Az én világa haldoklik. Gyakran önmagát semmisíti meg.

A média robbanásszerű elterjedésével az információs szupersztrádán az öncélú ragyogás, a feltupírozott látszatteljesítmény és a magamutogatás helyettesíti az igazi értékeket. Egy, a tévé műsorába bevágott harminckét másodperces politikai reklámszöveg fontosabb, mint a valódi tények. Az embereknek csupán az élet valamiféle lecsupaszított, csillogó formájára jut idejük abban a másokkal folytatott versenyben, amellyel a maguk pillanatnyi helyét akarják biztosítani a nap alatt.

Sok ember esik áldozatul saját egójának, hataloméhséget éreznek, és éppen ezért vágyakoznak arra, hogy különlegesek legyenek. Természetesen a maga spirituális módján mindenki különleges lény, de a média nyomása egyre inkább arra kényszeríti az embereket, hogy híressé akarjanak válni, és felhívják magukra a figyelmet. Az ego hatalmi vágyának értelmében szomjúhoznak a hatalomra, ezért nevetséges módon igyekeznek fontossá lenni, megpróbálnak különlegessé válni mások szemében, hajhásszák a dicséreteket, a státust. Ez a frenetikus hajsza elszívja és megsemmisíti energiáikat.

Mivel az ego bizonytalan, el kell nyomnia a félelmeit, ezért ez az érzés eluralkodik az egész pszichénken, s meg kell felelnünk a végtelen számú követelménynek is. Az ego kétségbeesetten követelődzik – itt és most van mindenre szüksége – s ha megkapja, jobban fogja érezni magát. Már gyermekként arra vagyunk programozva, hogy fontossá tegyük az egót, és megpróbáljuk állandóan boldoggá tenni. Ez szinte megigéz minket, hogy azonnal reagáljunk minden igényére.

Nem jövünk rá arra, hogy az ego fegyelmezése sokkal egyszerűbb, mint az, ha mindenkor megpróbáljuk kielégíteni. Ha kielégítjük az egót, rövid haladékot kaphatunk sóvárgásától és követelésétől – egészen a soron következő kielégítéséig. Az ego mindig többet akar.

Ez az élet mókuskerékben zajlik, mindig gyorsabban próbálunk szaladni, hogy egy helyben maradhassunk. Az eredmény: vég nélküli erőfeszítés, elpazarolt illúziók. Láthatod, mi az oka, hogy emberek erre vannak programozva: pszichológiailag éretlenek. Mindez kicsit szomorú.

„Megpróbálni valakinek lenni” – ez a vágy a bizonytalanságból ered, ami az egonak az érdeklődők és csodálok iránti igényéből származik. Az egónak elismerésre és ösztönzésre van szüksége, hogy erősnek érezze magát. De lelkileg és érzelmileg kihajolni a világba, igényelni, hogy észrevegyenek, megpróbálni hűvösnek látszani, elismerést és egyetértést hajhászni, megkísérelni jó benyomást tenni, dicséretre és tiszteletre áhítozni – mindez kiegyensúlyozatlanságot és gyengeséget eredményez. Tulajdonképpen azt igazolja: „Valami nincs rendben velem. Ahhoz, hogy magabiztosságot érezzek, mások helyeslésére van szükségem.” Pszichológiailag szemlélve a dolgot, saját magad gyengíted. Képzeld csak el, hogy kinyújtott kézzel állandóan ugyanabban az éles szögben kellene előre hajolnod – a szakadatlan egyensúlyozás után mindenképpen lezuhannál.

Hiábavaló és gyengeségre utal, ha megpróbálod folyton megnyerni magadnak az embereket, és azt remélni, hogy a világ elismeri, milyen bámulatos lény vagy. Elpusztítja az igazi erődet; előbb-utóbb megbetegít a stressz. Még ha megkapod is amit akarsz, ritkán tart sokáig. A ma sikere a holnap elutasításává válik. A vágyakozás pszichológiailag csődöt jelent, aláássa, ami valójában vagy. Fokozatosan más emberek valóságának kivetülésévé válsz – olyan alannyá, aki azok állhatatlan szeszélyei, hangulatai és erőpróbái játékszere lesz. Az ego ily módon való alkalmazkodásával elsodródsz a benned lakozó valódi spirituális éntől – ami tartalmas és erős – egy olyan hamisítvány felé, ami törékeny, önmagával szemben elnéző, és erőtlen.

Elmondhatod mindenkinek, milyen csodálatos vagy, százak zenghetik dicséretedet, és felfújhatják az értékeidet, de mindez csupán propaganda, üres reklámozás. Végül is csak annyit érsz, ami az általad kisugárzott éteri érzés. Ez spirituális, metafizikus valóság, minden más csak illúzió és álfunkció. Ha azt akarod, hogy elfogadjanak, fogadd el te is magad. Ha azt kívánod, hogy elismerjenek, ismerd el te is magad. Ilyen egyszerű az egész.

Hagyj fel az üres dicsekvéssel és fecsegéssel, ami csak gyengeség, és vegyél irányt a kevésbé nyilvánvaló – a csend – felé, amelyben a szilárdság és a valódi erő rejlik.

Stuart Wilde – A csend hatalma

A hataloméhség – a vészes hatalomvágy

Üzenet | 0 Comments

Hozzászólás