Nyitás van…

“Muszáj nyitni. Most vagy soha. Talán nem soha, de ha nem most, akkor nagyon sokára. Még az is lehet, hogy ez a „nagyon sokára” a soha mélységinél is sokkal rosszabb. Nem tehetjük ezt magunkkal, az Önvalónkkal meg végképp nem! Muszáj nyitni.

Miért? Mert az életünk függ tőle. Nem első sorban porszemnyi személyes létünk, hanem mikrokozmikus létünk. A felelősség óriási, ezt mindenki érzi. A legtöbben csak tudat alatt, de ez náluk valami őrjítő nyugtalanságba, bizonytalanságba nyilvánul meg. Mi mind felelősek vagyunk a valóságunkért.

Nyitás van. Már kinyitották azt a bizonyos kaput, jó szélesre tárták, és várnak. Mert mi bezártuk magunkat, a kulcsot meg eldobtuk jó messzire. Előbb elfelejtettük, hová. Majd még azt is elfelejtettük, hogy bezártuk magunkat. Végül saját őrületünk mikrokozmikus börtönében döngetjük a falakat. Mind hiába.

De most nyitás van. Kegyelemből, mert másképp nem ment. Szánalomból, mert szánalmasak vagyunk emberként. Megöljük a testvérünket, megöljük a természetet, gyilkoljuk saját lelkünket is.

Nyitás van. Mi hiába is akartuk, úgy nem ment. Gyenge, bűnös akarattal csak a pokol tüzeit lehet táplálni. Fel kellett ébreszteni bennünk a szív emlékezetét, mert a fej amnéziás. A szívben viszont még csillog az utolsó szikra, az ősemlékezés ragyogó tüze. Ezt érinti meg a tiszta vágyakozás a Szeplőtlen után, amire megnyílik a kegyelem rózsája. Itt az univerzum rejtett kapuja, s megnyitják nekünk kegyelemből. Nem tőlünk függ. A kozmosz nyílik, záródik. Mindennek, így nekünk is ehhez kell igazodni.

Nyitni kell, mert bezártuk magunkat. Bezártuk minden szinten. Bezártuk magunk körül a teret. Ügyesek voltunk. Megépítettük a saját börtönünket…
Bezártuk az idő kapuját is. Frankó kis végtelenített körmozgássá alakítottuk az amúgy spirális időtényezőt. Persze az idő nem létezik, csak a mi lezárt rendszerünkben. Se baj. Mi a nemlétező időt is magába zártuk. Ez ment nekünk. Így bezártuk magunk előtt az átjárót is a világok között. Hatalmas öngól, amiből nincs más kiút, csak a kegyelemre való önkéntelen, tiszta reakció. De a kegyelem sem tart örökké. Emlékezzünk csak: bezártuk az időt. Most kell cselekedni, mert aztán a kapu bizony ismét bezár. A kegyelem is véges…mi tettük azzá.

A kapu valamikor biztosan ismét kinyit, de azt mi már nem érjük meg személyes létünkben. Ne apellálj arra, hogy majd a következő életedben…mert olyan nem lesz. Csak egyszer élsz. Most. Mert valójában mindig most van! Ez a pláne benne, de ha képtelen vagy a MOST-ban élni, biztosan nem jutsz ki a Kapun! Ha meg nem a MOST-ban élsz, már életedben halott vagy.

Nyitás van. S ha nem nyitunk végre mi is, és szívünket nem tárjuk szélesre a valóság fénye előtt, nem tisztul meg szívünk soha. Csak egy megtisztult szívvel lehet ismét hazatérni az Eredet dicsőségébe. Az, hogy még itt vagyunk, az azt jelenti: – még egyszer sem nyitottuk ki magunkat a Világosságnak. Pedig már sokszor kaptunk kegyelmet a saját rögeszméink poklában, de hiába tárták ki előttünk az ajtót, nem mentünk ki rajta. Ám most ismét szabad az út, csak el kell indulni rajta…mert nyitás van!”

Forrás: Aquarius Szellemi Műhely

Nyitás van…

Üzenet | 0 Comments

Hozzászólás