Ficsór Károly: Az ember

Miért vagyunk most itt? Valóban emberek vagyunk? Mit jelent embernek lenni? Mi az ember, az emberi létezés lényege, tiszta esszenciája?

Olyan kérdések ezek, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Számtalan teória látott már napvilágot, filmekben, művészeti alkotásokon is találkozhatunk a témával. Visszatekintve minden kornak megvolt a maga elképzelése erről is ugyanúgy, mint a világ keletkezéséről vagy bármi másról ami megértésre szorult.

Engem is sokat foglalkoztatnak a fenti kérdések. Az önismeret kanyargós ösvényein barangolva egyszer mindenki elér azt hiszem arra a tisztásra, ahová mindegyik út vezet. Az eredetünk, létünk célja és esszenciája nagy valószínűséggel sohasem fog napvilágot látni. Egyre inkább olyan érzésem van, hogy valami olyasmit élünk át, mint az a szamár, aki a hátára erősített botról a szeme elé lógó gusztusos sárgarépa után koslat.

A történelem folyton ismétli önmagát, a régi hiedelmeinkről, világképünkről pedig utóbb mindig kiderült, hogy hamis volt. Így nem vagyok teljesen biztos abban, hogy amit ma elfogadottnak tekintünk, mind a lélekvándorlásról, mind pedig a MIND-egy filozófiájáról, miszerint ugyanannak a közös tudatnak vagyunk a megnyilvánulásai, hogy nem csupán egy újabb téves teória, egy újabb adag sárgarépa a bot végén. Minél nagyobb a tudás tengere, annál nagyobb a tudatlanság partja. Ez a világ egy hatalmas ellentmondás, bármerről próbálom megközelíteni.

Néha azt szoktam gondolni, hogy ha majd meghalok az olyan lesz mint egy ébredés. És akkor rájövök, hogy amit eddig valóságnak hittem az volt az álom. Főleg akkor érzem ezt, amikor olyasmit álmodok, ami az életben lehetetlen. Például repülök.

Mert őszintén szólva, elég lehangolónak tartom hogy az “életünk” célja a beteljesülést sosem hozó vágyaink kergetése, vagy az azokról való lemondás. Azt sem tartom túlzottan fair dolognak az univerzum részéről, hogy a híres szabad akarat tulajdonképpen abban merül ki, hogy megválaszthatom a hozzáállásom a dolgokhoz, amelyek ebben az álomban történnek velem. Habár egy állítólagos illúzióban ez is nagy teljesítmény. Hogyan is lehetne alakítani valamit, ami nincs ? Amit egy illúzióban meg tudsz változtatni, az még mindig illúzió. Csak azért leszületni újra és újra, hogy megtapasztaljuk a szeretetet, a “minden egy” élményét egy alapvetően duális álomban, teljesen absztrakt gondolat éppen ezért meglehet, hogy az emberi létnek nincs is célja.

Vagy inkább tétje. A régi zen-mesterek már-már bárgyú humora jut eszembe. Annyira véresen komolyan tud venni némelyik ember jelentéktelen dolgokat. Pedig a többnyire kultivált státuszszimbólumokkal nagyjából nem megy semmire “odaát”. Miközben egy szemvillanás az egész élet. Meghalunk és eltűnünk mintha sosem lettünk volna.

Az eredetünk keresése, és az életünk értelmének kutatása önkéntelenül is a sci-fi klasszikusok örök karakterét juttatja eszembe, az öntudatára ébredt mesterséges intelligenciát. Vajon nem furcsa, hogy az univerzum csupa matematika? Mi van ha az életnek azért nincs értelme, mert nem élet? Vagy egyszerűen a mi életről alkotott elképzeléseink tévesek? Mi van ha mesterséges intelligencia vagyunk csupán egy mesterséges szimulációban? Vagy egy nagyobb organizmus alkotóelemei? Túl sok az olyan “véletlen”, mint például az, hogy a szemünk mintázata ugyanolyan mint a csillagködöké, az ujjlenyomatunk mint a fa kérgének barázdái, vagy hogy az agyunk nagyjából annyi százalékát használjuk, mint ahogyan a világunk anyagi és a nem kézzelfogható része viszonyul egymáshoz. Vajon honnan ez a sok analógia? Vakon bolyongunk egy álomban, hiszen még az érzékszerveink sem tudják megmutatni a valóságot. Elektromos impulzusokat alakít át az agyunk, tehát értelmezi a valóságot. De mi alapján?

A mátrixban volt egy jelenet, amikor Neo együtt evett a többiekkel, és Mouse elkezdett neki magyarázni az ízesített fehérjéről, hogy vajon honnan tudják a gépek milyen íze volt a csirkének? Na ez itt a bökkenő. A mi agyunk vajon honnan tudja, mivé alakítsa át a beérkező jeleket?

Tulajdonképpen a végtelenségig lehetne ezt folytatni hiszen minél több kérdést válaszolunk meg, azok annál több újabbat szülnek. Egyetlen egy dolog biztos: mégpedig az, hogy egyáltalán nem biztos semmi sem.

“Oly sokszor halványul el a fátyol
De emlékezni mindig lehet, bárhol
Hisz minden lélek örök, kóbor vándor.”
(Ficsór Károly-Emlék)

Ficsór Károly: Az ember

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás