Fuchs Anita: Az élet értelme

Hogy mi az élet értelme? Mi az esszenciája? Fogalmam sincs.
Talán első körben az, hogy kiderítsem, hogy pontosan mi is az az esszé. Aztán erőt veszek magamon, és persze bátorságot gyűjtök, begépelem a gondolataimat, és elküldöm a megadott címre. Ma estig. Ebben a pillanatban ez az életem értelme.

Vagy mégsem? Miért csinálom ezt? Oké, szeretek írni, de nem szándékozom írói babérokra törni, se tévés szereplésre. Lehet, hogy az az értelme az életemnek most, hogy rájöjjek, hogy honnan származik, és mi célt szolgál az a belső erő, ami nem hagy nyugodni, és sokadik „önlebeszélésem” után is megíratja velem ezt az esszét.
Az elmém azért komolyan dolgozik: annak minden bizonnyal több értelme lenne, ha karácsonyi ajándékokat gyártanék a szeretteimnek, hiszen nagyon el vagyok maradva… Vagy annak lenne igazán értelme, ha hangtálaznék és a hangok és rezgések által segíteném hozzá az embereket (vagy jelenleg éppen önmagamat) az életminőségük javításához…? De lehet, hogy takarítanom kellene, mert azt mondják, ha rend van kívül, akkor rend lesz belül is. Persze fordítva kezdődik, először magamban kell kutakodnom a rend után, de… ha ott nem találom, akkor hátha majd valahol kint meg lesz. A kanapé alatt, a porcicák között. Most, hogy gondolkozom, lehet, hogy az az életem pillanatnyi értelme, hogy megtaláljam a magyarázatot arra, hogy miért is agyalok fölöslegesen, és miért nem írok már.
Ja, hogy már írok… Akkor lássuk.
Azt gondolom, hogy az életnek nincs értelme. De persze van. Olyan nincs, hogy megteremtem a világbékét. Olyan van, hogy megteremtem a csendet a szívemben. Olyan nincs, hogy megszüntetem az éhínséget. Olyan van, hogy én megebédelek és enni adok a körülöttem élőknek. Nem is akármit, a tőlem telhető legjobbat, szívem minden szeretetét belesütve-főzve. Olyan nincs, hogy szivárványos unikornis hátán lovagolva szerteszét szórom a kis csillámporszemeimet a felhők felett és ezzel elterjesztem a szeretetet rózsaszínű érzését a bolygón. Olyan viszont van, hogy beleérzek abba, hogy egy nehéznek tűnő szituációban mit jelent szeretni. És így, a szeretet által a „problémák”, a „nehézségek”, a „fájdalmak”, a szorongás, a lehúzó és sablonos érzelmek által irányított reakciók helyett a boldogságot, az örömöt, a könnyedséget, a vidámságot és a békét választani. És „viselni” a választásom következményét.
Nem akarok az életemnek értelmet adni. Hiszen, ha értelmet adok neki, akkor valahol elvárásként kezelem, hogy minden pillanatomat annak megfelelően éljem, tökélyre fejlesztve a kiválasztott témát. Úgyhogy inkább csak „hangosan” gondolkozom, hogy az életem folyamán mire nyílt lehetőségem…
Én nem tudok tökéletes életet élni. Sosem voltam „jó” gyerek, dacos voltam, durcás, öntörvényű. Sajátos világképpel. 6-8 évesen azon gondolkoztam, hogy mi történik velem a halálom után, honnan jöttem, hová megyek. Egyébként féltem a dínóktól és a boszorkányoktól. Ja, meg az UFÓ-któl is. Azoktól nagyon. Szorongtam, de nem mertem megosztani senkivel a félelmeimet.
Az akkori életem értelme talán az volt, hogy megtaláljam önmagam és rájöjjek arra, hogy dínók már nincsenek (tényleg?), a boszorkányokat kerüljük, UFÓ-k meg nem járnak csak úgy gyerekekért és rabolják el őket…? Nem sikerült. Megbuktam.
Általános iskolás koromban imádtam a nagymamámat. Mégis úgy halt meg, hogy ő ezt nem tudhatta. Tőlem biztosan nem. Igazából én sem tudtam, mert sok volt a „gond” akkoriban. Ment a versengés, hogy a mama kit szeret jobban, kinek ad nagyobb ajándékot, több zsebpénzt, kinek a látogatása okoz neki nagyobb boldogságot. Én ezekbe a játszmákba tökéletesen belevonódtam. Meg később, kamaszként egyébként is ciki volt, ha a mama figyelmeztetését -„tűrd be a pulcsit, mert megfázol” – figyelembe veszem. Egyetemistaként már más volt a helyzet. Halála előtti délutánon beszéltünk telefonon, megkérdezte, mikor lát újra, és elmondta, hogy nagyon várja már és a kedvencemet készíti ebédre. Másnap reggel jött a telefon hogy a mama meghalt. Aztán eljött hozzám elbúcsúzni, már test nélkül. Tudtam, hogy ott volt a lakásomban, ahol akkor laktam. Amikor beléptem az ajtón, megéreztem őt. Bezártam az ajtót és elmentem otthonról. Sokáig nem mentem haza.
Az akkori életem értelme talán az volt, hogy megtanuljak teret engedni a valódi érzéseimnek? Hogy megtanuljak függetlenedni a játszmáktól, belehelyezkedni a szeretet terébe és ott, egy más szinten, más síkon kapcsolódni a többi emberhez? Meg kellett volna tanulnom, hogy az élet több, mint amit látunk, hallunk, tapasztalunk? Lehet. Mindenesetre nem sikerült. Megbuktam.
Joghallgató lettem. Hihetetlenül rövid idő alatt eszméletlen mennyiségű anyagot képes voltam megtanulni. Mai ésszel fel sem tudom fogni, hogy működött ez. Sőt, saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak megfelelően általában négyesre, ötösre vizsgáztam. Az egyetem jól ment. Begyűjtöttem egy rakás dicséretet és mellette frusztrációt, a gyomorideg a mindennapjaim részévé vált. De végül is biztos megérte, mert csináltam 5 évig. Lehet, hogy azért érte meg, mert fontosnak éreztem magam, hiszen rengetegszer kérték el a jegyzeteimet, hogy abból tanuljanak vizsgára. Én minden előadáson bent ültem, nem buliztam, nem éltem tipikus egyetemista életet, ami összetételét tekintve nagyjából 95%-ban buli, 5%-ban para a vizsga miatt és vizsga. Lehet, hogy azért érte meg, mert néha kaptam olyan visszajelzéseket, hogy ha egy kérdésre senki nem tudja a választ, a Fuchs Anitát akkor is lehet kérdezni, neki menni fog.
Hogy az akkori életem értelme mi volt… Ezen sokat kell gondolkoznom. Talán az, hogy megtanultam rendszerben gondolkozni. Túllátni az apróságokon. A nagy képet nézni. Megtanultam két lábon járó időgép lenni. Később, a főnököm, majd a férjem is számított erre a képességemre, a számítógép keresője helyett inkább tőlem kérdeztek. Ha gyorsabb nem is voltam, de csinosabb, kellemesebb hangú és kommunikatívabb is. Az akkori életem értelme tehát minden bizonnyal ez a rendszerben gondolkodás volt. Szerintem tananyag elsajátítása pipa (persze további távlatok mindig vannak).
Az egyetem elvégzése után ügyvédjelölt lettem. Hogy miért, arról gőzöm sincs. Nem akartam bíró lenni, mert nem vonzott a kötött, merev rendszer. Nem akartam a közigazgatásban dolgozni, mert brutál módon unalmasnak tartottam. Nem akartam vállalati jogász lenni, mert ahhoz nem volt önbizalmam. Volt viszont egy ügyvéd ismerősöm, a családunk barátja, szintén kiskőrösi, mint én, a nagy szegedi, belvárosi ügyvédi irodában. Szóval ügyvédjelölt lettem. (Nagy sóhaj…) És elvesztettem önmagam. Előtérbe került viszont a nőiességem. Hangsúlyoztam is igazán és élveztem, ha észrevették más ügyvédek. Vagy jogászok. Esetleg orvosok. Buli volt. Felelőtlen buli. Hosszú éveken keresztül. A látszatnak éltem. Ott villogott a nevem előtt a két betű: Dr. Szerettem. Ügyvédnőnek hívtak az ügyfelek, ez imponált. Gyakran tőlem kértek segítséget, ez felvillanyozott.
De én nem ez vagyok. Nem tudtam még, hogy ki vagyok, csak azt kezdtem kapisgálni, hogy ki nem. Egyetlen kapaszkodóm volt: az érzékelésem. Azt hittem, tündéreket látok. Angyalokat, más entitásokat vettem észre magam körül. Féltem. Nem. Inkább rettegtem sokszor.
Az akkori életem értelme (nagy sóhaj ismét…) talán az volt, hogy rájöttem, hogy az egész élet egy nagy színház. Amiben nem kívánok részt venni.
A nagybetűs ÉLET (ja, nem is biztos, hogy az az élet, amit akkor éltem, a valódi, nagybetűs ÉLET) élvezetének (khm… ha a szívem mélyére nézek, be kell vallanom, hogy annyira nem is élveztem…) kellős közepén csöppent be a játékomba a leendő férjem. Közgazdász, egyetemi tanár. Maga, a megtestesült nyugalom. Jó pasi, jó kocsi, jó lakás (fantasztikus kilátás), jó munka, tökkkély volt számomra. Annyira, hogy máig együtt élünk, két gyerekkel, jó kocsikkal, jó lakásban, jó munkákkal, még kutya nélkül, de dolgozom az ügyön. Szóval jött a férjem és hozta magával az MLM-et. Ő nem épít hálózatot. Ő tanítja a hálózatépítőket rendesen hálózatot építeni és sikeresnek lenni. Az MLM más világ, mint a jog. Ezt könnyen és gyorsan felfedeztem, úgyhogy kalap-kabát, viszlát ügyvédi iroda, viszlát gyerekkorom óta dédelgetett jövőkép és álmok, viszlát talár és szakvizsga.
Az akkori életem értelme az volt, hogy közelebb kerültem önmagamhoz. Egy olyan életet kezdtem élni, ahol az EMBER a fontos. Ahol nyitottak a spiritualitásra, a másképpen gondolkodásra. Ahol létezik a másik ember tisztelete, ahol mindenki mindenkinek a barátja, ahol együtt sírunk, együtt nevetünk. Rájöttem, hogy az életet lehet és érdemes értékek és a szívem legmélyéről eredő célok mentén élni. Na, ez talán működik azóta. Mert működtetem.
Idővel rá kellett jönnöm, hogy az élet MLM-es közegben sem habos torta. Hiszen az MLM is emberekből áll, az embereket az érzelmeik irányítják, és természetesen az érdekeik. Hmmm… Újabb csalódás a világban, az emberiségben. Újra megkérdőjeleztem, hogy idevaló vagyok-e. Mert igazából egész életemben azt éreztem, hogy nem. Egyáltalán nem. Ekkor hoztam egy döntést: a családnak és az elvárásoknak ellentmondva bevállaltam, hogy természetgyógyászatot fogok tanulni. Elkezdtem, megcsináltam. Aztán kineziológiát. Majd Access Bars-t, Theta Healing-et, sok egyéb „apróságot”, rengeteg önismereti tréningen jártam, többszáz óra hálózatépítőknek szóló hanganyagot hallgattam, míg végül eljutottam az Igazihoz.
Az akkori életem értelme az volt, hogy rájöttem: nem kell részt vennem a színjátékban, ha nem akarok. Az én választásom. Választhatok mást. Választottam. Magamat építettem a színház helyett.
2019 nyarán szülinapi ajándékként a húgom elküldött egy hangfürdőre. Azon a napon megváltozott minden. Az egész életem. Rájöttem, hogy ez vagyok én. Rájöttem, hogy akkor tudok leginkább önmagam lenni, ha hangtál van a kezemben. Akkor nincs takargatnivalóm.
…Vagy mégis? A hangterápia felborította az életemet. Felborított mindent, amit addig éltem és igaznak hittem. Rájöttem, hogy minden csak álca. Éltem egy tök jó életet, tök jó lehetőségekkel. Aztán megszólaltak a hangok, és lehullt a lepel. Másfél éve a gyönyör és a fájdalom kéz a kézben jár az életemben. Nap, mint nap a csodát élem és egyben a poklot is. Mindezt miért? Mert azzal, hogy a hangok és a rezgések letépték rólam az álarcokat (amikről nem is tudtam, hogy álarcok, annyira rá voltak nőve az arcomra), szembe kellett néznem azzal, hogy mik a valódi vágyaim, mi a valódi célom, kivel akarom azt elérni és hogyan. Mindenre megvan a válasz. Mindenre. Mélyen belül a lelkemben. De minden reggel felébredek és tapasztalom, hogy ezt élni a fizikai valóság kötöttségei miatt képtelenség.
Az aktuális életem értelme mi lehet…? Az, hogy rájöttem, hogy szeretem az életemet. Hálás vagyok azért, hogy olyan életet élhetek, amilyet. És hálás vagyok azért, hogy ha csak pillanatokra is, de megtapasztalhattam, hogy mi minden lehetséges még. Hálás vagyok azért, hogy beleshettem a színfalakon túlra. Minden egyes pillanatáért hálás vagyok. És hálás vagyok azért is, hogy ha néha nehéz is elfogadni, de tudom, hogy az, amiben vagyok, annak minden pillanata egy tökéletesen megtervezett folyamat része. Hálás vagyok azért, mert már tudom, hogy a fájdalomnak oka és értelme van. Akkor is, ha most nem tudom ezt még meglátni. Hálás vagyok, hogy megtanultam hálásnak lenni.
Talán ez az élet értelme. Észrevenni minden pillanatban a csodát. Megélni a pillanat varázsát. Benne lenni annyira, amennyire csak lehet. Nem agyalni, hanem ÉLNI. Nem magyarázatok után kutatni, hanem élvezni azt, amit lehet és addig, amíg lehet. Megérteni azt, hogy az életet játszani is lehet. Jó kis móka ez. Jó kis tanulnivaló. Jó kis kihívás. De hát ezért jöttünk, nem?
Most pedig az aktuális életem aktuális értelme az, hogy nyomok egy mentést, előkeresem az e-mail címet és elküldöm az esszémet a megadott e-mail címre. Akkor is, ha jócskán van bennem ellenállás, kishitűség, és igazából nem is értem, miért csinálom ezt. Mégis azt érzem, hogy el kell küldenem, amit írtam. Lehet, hogy Valakit az én esszém olvasása segíti hozzá ahhoz, hogy megtalálja az aktuális éltének az aktuális értelmét…? Ki tudja… Rajtam nem múlik a dolog.

Fuchs Anita: Az élet értelme

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás