Gadányi-Kocsmár Nina: Látod már? Hisz csak látom-ás

„Ez a valami a Földön nagyon furcsa kísérleti színpad,
annak vagy a szereplője te is, én is, ő is.” – Szepes Mária

Kellemes nyári este. A Nap már csak aprókat pislákol fáradt szemeivel, és bágyadtan szórja szét melengető sugarait. A fűszálak nem messze a mezőn kecses táncot lejtenek. A fák levelei a gyengéd szélben jobbra balra ringatóznak, mint ahogyan az Édesanya kisded gyermekét lágy hangú énekével álomra csitítja. Tücskök ciripelnek. A természet varázslatosan megkomponált tökéletes zengésű szimfóniája. A béke és nyugalom érzése járja át a testem. Érzem, hogy eggyé válhatok az Anyatermészettel. A verandán magányomban üldögélve puha pamut pokrócom ölelésébe burkolódzom. Egyedül vagyok, egyes egyedül. Szívem bezárt falain a szeretet szelleme szüntelenül kopogtat. Parányi könnycsepp gördül lefelé az orcámon. Lehunyom a szemem, és lassan elszenderedem.

Valahol az álom és az ébrenlét határán járhatok, mikor egy hatalmas színházteremben találom magam. Nem tudom eldönteni, hogy csupán kívülről szemlélem az eseményeket, avagy az álmom főszereplője lettem. Különös megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. A merev mozdulatlanságban, mintha az idő sátrat vert volna, és nem akar többé mozdulni onnan. Óvatosan a színfal mögül kitekintve, a nézőtérre szegezem a figyelmem, s látom, hogy mindenki rezzenéstelen arccal figyel. Csend van.

Amolyan vihar előtti csend. Szinte érezni a csontig hatoló feszültséget. Majd felkerülnek a maszkok, a csillogó kosztümök, s az ide-oda toporgó színészek már alig várják, hogy színpadra lépjenek. Én pedig, csak egyhelyben állok, és nem tudom, hogy hova, merre is menjek. Hirtelen függöny libben, előadás kezdődik. Muzsikaszó zendül, s aki ott van, nyomban táncra perdül. Cipők koppannak, szoknyák reppenek. Színes- zajos, nyüzsgő forgatag. A díszletek még állnak, de a gerendák már recsegnek- ropognak alattam. Semmi kétség, közeleg a finálé.

Szívem csak egyre és egyre hevesebben ver. Riadt tekintetem előre szegezem, miközben hátrafelé apró, lassú lépéseket teszek. Távolodva még hallom a zenekar játékát, bár már el is feledtem, hogy miről is szólt ez a tánc. A szakadék szélén állva érzem, teljes bizonyossággal tudom, hogy miután minden milliárdnyi darabjaira hullott, a romokon új élet fakad.

Mint ahogyan a főnixmadár feltámad hamvaiból, úgy én is új létezésre születtem. A boldogság mámorában lebegve elhagyom az eddig számomra biztonságot adó kalitkát, ami földi létem eddig korlátok közé szorította. Nincs bennem többé fél-elem. Szabad vagyok. A zsigereimben érzem. Kinyújtózom elgémberedett szárnyaim, amikről az évek múlásával teljesen megfeledkeztem. Behunyom a szemem, és mély lélegzetet veszem. A mellkasom megtelik levegővel, hogy a bordáim szinte kitüremkednek. Minden erőmet összegyűjtve, egy hirtelen sebes mozdulattal elrugaszkodom egy alattam heverő kettétört gerendáról.

A fülemben egy törékeny halk hang csak azt suttogja: „Meglásd szárnyalsz! Messze repülsz.” Lehet észre sem veszel, de odafent a magasban suhanok, távoli csillagösvényeken reppenek el melletted. A végtelen kék ég mélységes szépségébe.

Gadányi-Kocsmár Nina: Látod már? Hisz csak látom-ás

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás