László Péter: Átok, vagy áldás e földi lét?

Megpróbálom leírni és szavakkal kifejezni azt, amit nem lehet. De mégis bizonyságot kell tennem az embereknek, mert a hit hallás útján jut el az emberekhez.

Az eddigi életemet kellene elmondanom, de az idő szűkében nem lehetséges. Így csak pár pont, ami segített nekem, bár sokáig azt hittem, hogy ez átok mintsem áldás. Rendkívül hedonista és tékozló életet éltem, amelynek során a fényűzés volt a mesterségem. Öntudatlanul bántottam a körülöttem lévőket és saját magamat. De azt mondják. Ahol nagy a bűn ott nagy az áldás is. Velem is így történt. Az életem során többször is megnyilvánult a kegyelem fénye, de volt egy mindent beragyogó élményem vele. Ami semmit sem hagyott életemben megválaszolatlanul, mert voltak kérdéseim ezrével.

Négy évvel ezelőtt a negyvenkettedik életévemet tapostam és két évvel voltunk az után, hogy kiköltöztünk a fekete erdő egyik csodálatos vidékére. Fáradhatatlanul kerestem a válaszokat és éppen a Tao Te Kinget olvastam esténként. Amikor csak tehettem sportoltam; futottam és bringáztam. Mások elmondásaiból tudom, az a típusú ember vagyok, aki nincs tisztában a fizikai képességeivel, és ha lehet, túlhajtom magam. Ugyanis a ló másik oldalán találom meg a nyugalmam, mikor úgy elfárad a testem, hogy már nem tesz fel kérdéseket az elmém így ki tudok kapcsolni.

Éppen egy ilyen állapot felé a bringámat lovagoltam hegynek felfelé, miközben egy német zeneszerző, modern, géniuszi zenéjét hallgattam. Mikor felértem a csúcsra, kis híján a szívem kiakadt, ahogy rángatta a bordáimat. Én kirúgtam magam alól a biciklit és térdre rogytam egy csodálatosan virágzó almafa alatt. Még a térdem sem ért le a földre, én már nem is voltam a testemben. Olyan méretűre nőtt a tudatom, hogy a saját naprendszerünket pillantottam meg először, ami olyan pici volt, hogy a tenyeremben elfért volna. A mindenség szeme voltam én. Vagy én voltam maga a mindenség. Ezzel egyidejűleg a válasz is én voltam mindenre. Amit átéltem arra kevés lenne a földön elhangzott összes szó, hogy azt kifejezzem. Amikor a térdem leért a földre, hangban így törtem ki.

Ilyen egyszerű lenne? Akkor miért élünk így?

Miközben ezt kimondtam, eddigi életem legfájdalmasabb érzése párosult eddigi életem leggyönyörűbb élményével. Fékezhetetlen zokogásban mutatkozott meg bennem ez az érzés.

Ez az esemény után még négy napig kaptam olyan tiszta válaszokat minden érzésemre, ami tisztaság képében jelent meg, a fény képében.
Megkaptam, hogy keletkezik a fény itt a földön, azt is megkaptam miért dobog a szívünk, és hogy mi hajtja az egész létezésünket. Láttam megelevenedni az élet virágjának nevezett szimbólumot. Mindenre megkaptam a választ, nincsenek már kérdéseim. De szomorúságom az van. Miért?
Azt látják önök is!
Pedig olyan egyszerű lenne.
Igazolás:

Mikor a térdemre megérkeztem, arra gondoltam, hogyan tegyem örök emlékké ezt az élményt másoknak. Az a gondolat fogant meg bennem, hogy beszélek a kislányom legjobb barátnőjével, akiből kettő van, mert ikrek. Az egyik olyan talentummal született, hogy rajzban bármit ki tud fejezni. Így az egyik hazamenetelünk alkalmával felkerestük az ikreket és megleptem őket egy jó fajta fejhallgatóval és az általam hallgatott zenét odaadtam nekik és megkértem őket, ha lehet, hogy mindkettőjük hallgassa meg a lemez tartalmát. Hogy ők ezt megtették vagy sem, azt nem tudom. De a tervem az volt, hogy a következő alkalommal, mikor hazamegyünk, az volt, hogy átbeszéljük a zenét és valamilyen úton, módon elmesélem az élményemet, egy képet vetítve eléjük, amit ha lehet, vigyen vászonra.

A következő történt.

Általában hat-héthavonta megyünk haza, így a következő indulásig még volt bő három hónap. Egyik reggel a kislányommal, a teremtő dolgairól beszéltünk és reggelihez készülődtünk és a kislányom közben a telefonját lapozgatta közös emlékért kutatva a barátaival. Előkerültek az egyik iker lány művei. Lányom mondta, hogy ezek a legutóbbi képei a Zsófinak, nézd apa!

Ahogy nézegettük a képeket megláttam, a képet, amit láttam. Olyan mérhetetlen örömbe törtem ki, amely örömöt a mind egyek vagyunk érzése járt át. A kép mérete egy és fél méterszer egy és fél méteres lett. A szöveg, ami alatta állt:

Amikor a művész sem érti a művét.

László Péter: Átok, vagy áldás e földi lét?

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás