Solymosi Attila: Látomásom egy szabad világról

Egyik reggel fölébredtem, kinyitottam a szemem, majd ismét visszacsuktam. És ekkor képek kezdtek el peregni az elmémben. A képek azonosak voltak a szokásos-, nyitott szemmel érzékelhető „képekhez”.

Az első képek, képsorok a jelenlegi-, ismert és megszokott társadalmi gondolkodás szerinti működési minták által létrehozott „Valóság” képeit jelenítették meg… Épületek, házak, templomok, iskolák, közigazgatási intézmények lebegtek elmémben a hozzá tartozó szellemiséggel, eszmeiséggel. Egy kis ideig figyeltem, majd nemet mondtam, mire a kép feloszlott.

Ezután az ipari mezőgazdaság képsorozata jelent meg a hozzá tartozó feldolgozóiparral, gépgyártással, kereskedelemmel. Vágóhidak, húsüzemek, szállítmányozási láncok képsorozata vonult át az elmémen. Hm, szükség van erre talán? -tettem föl a kérdést. És úgy éreztem, hogy mindez teljesen fölösleges, és a képsorozat szétmállott.

A következő képek az iskolarendszert, a beprogramozó-kondicionáló intézményt ábrázolták. Láttam, ahogyan megalázzák, lejáratják, megszégyenítik a tanárok a tanulásra-, a kötelező (!) ismeretek bemagolására nem hajlandó diákokat az osztályzatokkal és más módszerekkel. (Az osztályzatokkal és más „beetetésekkel” veszik rá a diákokat a tanulásra.) Történelem, földrajz, matematika…Egy Rendszer működéséhez, működtetéséhez szükséges tudásanyag…Láttam a Rendszer hamisságát és álságosságát, és erre a képre is nemet mondtam, mire a kép szétmállott.

A következő képek az orvosi-kórházi intézményrendszert jelenítették meg. Éreztem, hogy rám várnak a Rendszer üzemeltetői, és tudtam, hogy ha kilépek belőle, a Rendszer összeomlik. Az Ismét láttam a Rendszer hamisságát, és hátraléptem (kiléptem) ebből a képből is, és a kép szétoszlott.
Aztán megjelent egy újabb képsorozat, amely a jelenlegicsaládmodellt és annak intézményét jelenítette meg. Ott volt mellettem a feleség (társ) és a gyerek. Aztán történt valami, és leváltak mellőlem, meg se nagyon ismertek már. Ezt a képet nehezebben sikerült feloszlatnom mint a többit, mivel „erős” érzelmi töltéssel rendelkezett.

A következő pillanatban egy temető képe jelent meg. Láttam, hogy az emberek mennyire bele vannak ragadva az emlékeikbe. Tudtam, hogy az emlékek és érzelmek tartották egybe a földben lévő csontokat(!). Ezt a képet is eltöröltem.

És ekkor valami olyan történt, amit nem tudok jelenleg értelmezhetően és pontosan elmondani, bemutatni: az addig érzékelt 3 dimenziós kép helyett egy magasabb dimenzióbeli kép kezdett el áramlani elmémben. Már nem kívülállóként, külső szemlélőként érzékeltem a Valóságot. Belekerültem a képbe, tehát úgy is megfogalmazhatnám, hogy a látott és érzékelt kép én voltam. Önmagamat már nem személyként érzékeltem. Az Attilaság érzete, tudata (ismerése…) megszűnt. Azt éreztem csupán, hogy LÉTEZEM. Nem volt önmagamról mint személyről tudomásom.

Csodálatosan szép Világ jelent meg előttem. Gyönyörűségesen szép „virágokat” láttam, melyek beborították a bolygó felszínét. (Valójában nem is igazán nevezném őket virágnak, inkább valamiféle energiaformák voltak…) A virágoknak nem volt stabil formájuk, állandóan változtak és cserélődtek, újabb és újabb formát jelenítettek meg.

Az elmém próbálta értelmezni és megragadni a látványt, de nem tudta, mivel mire odaért, a megragadott forma feloszlott. Szerette volna megfogni, megnevezni, értelmezni, magáévá tenni a látott formációt, de nem tudta. Hamar fölismerte, hogy próbálkozása teljesen hiábavaló, és a fölismerés hatására leállt. Egyet tudott csupán tenni: figyelte a csodát. Érzékelte, látta, fölismerte, de sem befolyásolni, sem irányítani nem tudta a folyamatot. Ámulva figyeltem az elém táruló látványt. Könnyűnek, áttetszőnek, súlytalannak éreztem magam, mintha csupán egy „szellemlény” lennék. Eltűnt a halálfélelem érzése, a fenyegetettség érzése, az elhagyatottság érzete, és persze sok más súlyozó, összehúzó, feszültséget okozó érzés érzelem is eltűnt. Bizonyos fogalmak is eltűntek, megszűntek, pl. az enyém, a nekem, a haszon, a birtokom fogalma és érzése. Még állatokat sem láttam, valószínűleg azért, mert bizonyos „állatias” ösztönök, érzések és érzelmek nem voltak már bennem. Egy szabad áttetsző Valóság/Világ tárult föl előttem. Mivel nem volt erős és stabil személyiségem, nem tartoztam sem családhoz, sem nemzethez, néphez. Hazám és Otthonom nem korlátozódott le a bolygóra, hanem belenyúlott a Végtelenbe. Énségérzetem, Lét-ség érzetem szintén… Önmagamban nem éreztem sem változást, sem megváltoztathatóságot.

A sóvárgás-vágyakozás érzete is megszűnt bennem. Már nem én sóvárogtam a Világ után: a Világ sóvárgott utánam. Sóvárogta figyelmemet, „kellette” magát. Ekkor éreztem meg igazán, hogy milyen óriási hatalommal rendelkezem: a Világ léte és „valósága” Tőlem függ. A Világ az Én tükörképem, tükröződésem.

Ha visszahúzódok és kilépek a tükörképből, a Világ megszűnik-számomra(!)- létezni, hiszen Létségem és Tudatosságom nincs már benne a formaiságban, a tükörképekben. Ez az Én valódi erőm és hatalmam, a SZABADSÁG. Arra is ráébredtem, hogy nem kívülről, a formaiságból kapom az energiát, hanem belülről árad, és ez élteti és tartja fönn az energiatestemet. Ez az energia a SZERETET volt…

Nem voltak szükségleteim, nem volt hiányérzetem. Maga a LÉTEZÉS érzése volt a BOLDOGSÁG és az ÖRÖM! Megjelent az önzetlen Szeretet érzése, a kiáradás. Aztán megpillantottam a létállapotomhoz tartozó társadalmi formát és működést. Nem voltak népek nemzetek, kórházak, orvosi rendelők. Sem katonaságot, sem rendőrséget nem láttam. Iskolák sem voltak, és családok sem. Hatalmas, kupolás építményeket láttam, melyek egyfajta közös otthonként szolgáltak. Nem volt semmiféle kötelezettség. Minden találkozás kötetlen és szabad volt. Az „emberek” közösségben éltek, ám ez a közösség nem eszmei-, népi-, nemzeti-, vallási közösség volt, hanem LÉT-közösség. A LÉT-ség érzete hatott át mindent, és ebben a közös-ben, közös-ségben (LÉTSÉG-ben!) létezett minden teremtett. (Nevezhetném Tér- nek is…) Ez a LÉT az, ami mindenben, mindenkiben, mindenhol, mindenkor ott van. Mindent áthat, soha el nem pusztítható, meg nem változtatható. És nem is változik meg soha. Enélkül nem létezik-, nem létezhet egyetlen teremtmény sem.

Tehát a látomásom megtapasztalásával bebizonyosodott számomra, hogy a személyiségem és a Valóságom egy és azonos. Én és a Világ: ugyanaz! A látomásomban, élményemben a test áttetsző, könnyű volt, merevsége és sűrűsége oldódott. Az árnyékszemélyiségek, érzelmek, gondolatok személyes része eltűnt ill. veszített erejéből. Nem személyként, hanem Tudatként érzékeltem a Világot. Szüleim, tanítóim, barátaim-ellenségeim nem voltak. Szüleimnek, tanítóimnak, orvosaimnak nem tartoztam hálával, mivel Létem/Lényem nem függött tőlük. Tehát nem a „szüleim” teremtménye és eredménye voltam, nem is lehettem „teremtmény”, hiszen senki nem teremtett meg, nem hozott létre. A hála jelen volt ugyan, de nem tapadt hozzá semmi személyes jellegű érzés érzelem. Hálás voltam a teremtésért, de nem személyeknek, hanem magának a folyamatnak, hogy létezik és működik. Nem a személy működteti, hanem a „Teremtő”. Hálás vagyok a Létezésért, de ez az érzés nem személyes, nem irányul személy felé.

Azok az emberi érzések, amelyek szenvedést okoznak, eltűntek. Ilyen a félelem, az elhagyatottságérzet, a fenyegetettségérzet, a sóvárgás-vágyakozás, a halálvágy-halálfélelem, a túlélés, de ide tartoznak a személyiséget kialakító és működésben tartó érzelmek is, mint pl. a féltékenység, nemi vágy, irigység, rosszindulatúság, bosszúvágy, szerzésvágy, enyém gondolata és érzése, nagyképűség, és még sok más… A keletkezés és az elmúlás is egy volt, egy időben és egyszerre történt. A halál könnyű volt, temetőket sem láttam. A test hamar szétolvadt, szétmállott, beleolvadt az Ürességbe, és helyén átömlött a Fény. A Szeretet töltötte be a Teret, ebben léteztek a teremtmények, ez éltette és léteztette őket. Nem voltak szükségleteim, nem éreztem hiányt, nem vágytam semmire. Egyetlenegy érzés volt csupán: az önzetlen, személytelen SZERETET…

Tehát a Világ teremtése azonos a személyiségem megteremtésével. A Világ olyan, amilyen a személyiségem.

Solymosi Attila: Látomásom egy szabad világról

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás