Vajda Andrea: Mik vagyunk mi valójában?

…És akkor beérkezett egy telefonhívás. Nem egy telefonhívás. A telefonhívás…

Egy kórházból hívtak, tolmácsként volt rám szükség. Nem sok olyan magyar állampolgár él Észak Németországban, aki hiánytalanul tisztában van az orvosi szaknyelvvel, németül… Megközelítőleg 10 éve dolgozom külföldön tolmácsként, ennek okáért már nem lepnek meg a váratlan hívások és segítségkérések. Ámde ez a hívás valamiképp más volt, mint az összes eddigi… Jóllehet könnyedén belepillanthattam volna a jövőbe, de meggondoltam magam, hisz a szabad akarat miatt perceken belül más lehet az állás…Feltehettem volna az Égieknek a kérdést, miért vesz körbe ez a különös érzés, de nem tettem. Úgyis hamarosan megtudom – gondoltam. Türelem.
A telefonos megkeresés után 5 perccel már úton is voltam a kórházba, s mikor beléptem az épületbe, egy elgyötört arcú kétségbeesett nő várt rám, mint utóbb kiderült, egy anyuka. Egy anyuka, akinek a 10 éves kislányát végstádiumú rákkal diagnosztizálták, de csak később tudtam meg, hogy se ő, sem a gyermeke nem tudtak ekkor még semmit az eredményekről. Az ember azt hinné, azért volt ily kétségbeesett, mert ismerte már a diagnózist, de beigazolódott, hogy a bizonytalanság sokkal szorongatóbb és ijesztőbb, hisz az ember a teljesen ismeretlentől szorong a legjobban.
(…)Talán erre mondta Buddha, hogy minden szenvedés a Nemtudásból fakad.
Perceken belül megjelent a főorvos is, aki rövidesen be is vezetett az irodájába, hogy megossza velem, mi mindent lenne szükséges közölni a családdal – teljes fordítói pontossággal… Hálás voltam, hogy abban a pillanatban csak mi ketten voltunk jelen…

  • „A kislányt, akiről szó van, Viktóriának hívják. Csupán 10 éves. Sajnálatos módon, végstádiumban lévő rákot véltünk felfedezni nála. Kemoterápia és minden mellékes kezelés nélkül, legfeljebb négy hónapja van hátra.“ – így szólt az orvos.
    …Én pedig ebben a pillanatban megértettem, miért keresztezi Viktória és az én utam egymást…
    Az orvos átnyújtott nekem még egy dossziét, melyben a releváns orvosi papírok álltak, s hozzáfűzte, hogy az ebben leírtakat szóról szóra le kell fordítanom a magyar családnak.
    Gondolkoztam… Gondolkoztam, hogyan beszélhetném ezt meg mind úgy a kint várakozó anyukával és lányával, hogy az orvos nincs jelen. De szerencsére az Égiek ismét megsegítettek. Az orvosnak olyan sürgős feladata támadt, hogy elköszönni is alig volt ideje, így tehát egyedül maradhattam a két családtaggal.
    Mielőtt szóban is kifejeztem volna a végleges döntésem, az utolsó pillanatban még a Mesteremhez fordultam, hogy megerősítést kapjak az ügyben, helyesen cselekszem-e…
  • „Higgy! Ezért kaptad a képességed. Higgy!“, sugallta a Mesterem.
    „Igaz! Ez az én küldetésem. Ez az én utam, emberként…“ – gondoltam magabiztosan.

A család elé álltam. Mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam. Már maga a mosolyom is jobb kedvre derítette az anyukát, hisz ez csak azt jelenthette a számára, minden a legnagyobb rendben.

  • „Uram, kérem, mondja gyorsan! Mit közölt Önnel az orvos?“
    A dossziéval kapcsolatban nem kérdezhetett semmit, ugyanis azt már rögtön az elején elrejtettem…lehajoltam Viktóriához, megsimogattam a fejét, majdan felnéztem az édesanyjára és a következőt mondtam neki:
  • „A kislánya, nagyszerű egészségnek örvend! Csupán azért ájult el, mert sokkal több folyadékra van szüksége. Nem ivott eleget. Ettől eltekintve minden a legnagyobb rendben.“
    …A legtöbben elítélnének ezért a kijelentésért, ezért a cselekedetemért, de ez mind nem számít, mert ez az én igazi feladatom. Az életfeladatom. Muszáj volt így cselekednem, mert már maga a placebo hatása is nagyon jótékony. Mi emberek megteremtjük a saját valóságunkat. Aki abban a megingathatatlan tudatban él, hogy makk egészséges, annál ez meg is fog nyilvánulni fizikailag. A FELelŐSség, melyet ezzel magamra vettem, nemes. Spirituális képességgel pedig azért lettem megáldva, hogy segíthessek. Hogy a túlvilág tanító jellegű és segítő információi, rajtam keresztül megnyilvánulva, eljussanak az emberek világába…
    Az anyuka nem habozott, rögvest megölelt, olyan nagyon boldog volt, hogy a lánya…, egészséges. S ami még szebb, Viktória is felhőtlenül boldog volt.
    Az édesanyja meghívott magukhoz egy sütire és egy kávéra, én pedig ezt a meghívást nagy örömmel elfogadtam. De voltaképpen nem a sütievés öröméért, hanem azért, mert égető szükség volt arra, hogy beszéljek a lányával, feltétlenül, minél hamarabb.
    A látogatásom alatt megtudtam, hogy Viktória édesapja két évvel ezelőtt elhunyt…és ez volt az áttörés! Az intuícióm azt súgta, ezen a vonalon induljak el. Többé nem volt kérdés, hol gyökerezik ennél a 10 éves kislánynál a rák kialakulása… Többé nem volt kérdés, hogy meggyógyítom. Ezért születtem le emberi testbe. Vannak feladatok, melyeket csak emberi testben lehet véghezvinni. Ez is egy ilyen volt.
    Egy hosszas beszélgetés után az édesanyával, Viktória tündéri módon kézen fogott, mert meg szerette volna mutatni nekem a házuk előtt fekvő halastavat. Remek időzítés volt. Tudtam, hogy most veszi kezdetét a kulcsfontosságú beszélgetés közöttünk. Mintha ő is tudta és érezte volna… A Lelke tudta. Immáron bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek, két ember soha nem találkozik véletlenül. Üzenetet hordoznak EGY-más számára. Leckét, karmát, tanítást… S ameddig annak úgy kell lennie, kísérik egymást az Ösvényen.
    Mikor a tóhoz értünk, én letelepedtem egy padra, Viktóriát pedig elbűvölte a halak mozgása a vízben. Ránk nehezedett a csend…de jó volt ez a csend, mert aztán egy roppant komoly és bizalmas beszélgetésbe kellett belefognom ezzel a kislánnyal. Meglepetésemre ő törte meg a csendet, és még nagyobb meglepetésemre az édesapjához fűződő volt a kijelentése(…)
  • „Tetszik tudni, Ön nagyon az apukámra emlékeztet engem. Ezért kedvelem az Ön társaságát“, mondta, majd leült mellém a padra.
    Épp válaszolni akartam a megható megjegyzésre, mikor így folytatta:
  • „Tudja, nem múlik úgy nap, hogy ne hiányozna nekem az én apukám. Már két éve nincs így, de én még mindig látom magam előtt reggelente, ahogy benyit a szobámba az általa elkészített reggelivel… Ilyenkor nagyon boldog érzés fog el, de aztán nagyon gyorsan elszomorodom és elsírom magam, mert a végén magam előtt látom a pillanatot is, ahogy csúnyán összeveszünk és haraggal válunk el egymástól. Ekkor láttam őt utoljára… A veszekedésünk után azt hittem, ő lesz az, akinek nehezen bocsátok meg, de tetszik tudni aztán én magam voltam az, akinek nem bocsátottam meg. Mai napig nem tudtam. Apa is biztos haragszik. De már nem tudok bocsánatot kérni tőle.“
    Könnybe lábadtak a szemei. Én pedig tanácstalanná váltam… Egy 10 éves kislányról van szó… “Biztosan bölcs dolog elvinni a tervezett irányba a beszélgetést?” – kérdeztem magamtól. Aztán gondoltam magamban, igen, legyen így, a gyógyulás érdekében. Nincs vesztenivaló, befogadásra fognak találni a szavaim.
  • „Mondd csak kedves, ha lenne rá lehetőség, mit üzennél édesapádnak?“
    Meglepetten felkapta a fejét, de utána gyorsan elmerült a gondolataiban, hogy választ találjon.
  • „Azt, hogy még Mindig, sőt örökké nagyon szeretem őt, és hogy bocsásson meg nekem, amiért nem bántam vele kedvesen az utolsó napján.“
  • „Ezt követően meg tudnál aztán bocsátani önmagadnak is? Újra békét éreznél magadban?“
  • „Igen, biztos vagyok ebben! De nem értem, miért kérdezi, hiszen az én apukám már meghalt. Soha nem jön el egy ilyen alkalom.“
    Ekkor vettem a bátorságot és feltettem a következő kérdést…
  • „S mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, nem létezik halál?“
    Kikerekedett szemekkel nézett rám, pont úgy, ahogy vártam.
  • „Akkor vagy Ön nem mond igazat, vagy mindenki más, akivel eddig életemben találkoztam.“
  • „Nem gondolod, hogy ők is csupán azért állították ezt, mert nem tudják és nem értik, hogy nem létezik halál?“
  • „Dehát ha esetleg ez az igazság, hogyan lehet ezt Nem érteni?!“
  • „Gondolj kérlek a matek órákra az iskoládban. A nehéz megoldandó feladatokra. Mindig, mindenki érti őket?“
    E kérdést hallva először hunyorított rám, hogy mégis hova szeretnék ezzel kilyukadni, aztán nevetve válaszolt:
  • „Nem, az számomra nagyon meglepő is lenne. Szerintem a tanáron és egy osztálytársamon kívül, senki más nem érti általában őket.“
  • „Látod kedves Viktória? Ez is egy nagyon hasonló helyzet. Sokat kell tanulni ehhez is, míg az ember eljut arra a “szintre”, hogy megértse, nem létezik halál. Ezért vannak tisztában ezzel olyan nagyon kevesen. Pont mint a matekkal.“
  • „Én ezt nem értem. Akkor hát, hol van az apukám most?“
  • „Ott fenn!“, mutattam az égre. „S másképp nem lehetne ott fent, csak úgy, hogy él.“
  • „Ott fenn?!“, néz tátott szájjal az égboltra. „Dehát mégis mit keres ott? Ilyen magasan?! Hiszen apa tériszonyos! És akkor én miért nem látom őt?“
  • „Tudnod kell kedvesem, vannak olyan dolgok, amelyek olyan formában léteznek, amiket mi az emberi érzékszerveinkkel nem tudunk érzékelni. Nem tudjuk őket látni. Hogy jobban megértsd… Láttál már valaha gondolatot? Láttad már valaha, hogy néz ki a Szeretet? Vagy láttad már valaha, amit kisugároz a rádió? Nem, ugye? Azért nem, mert ezek már nem kézzel fogható, fizikai és anyagi dolgok. De ettől még léteznek.“
  • „És most apa is ilyen láthatatlan? Akkor régen miért nem volt az?“
    … Egész idáig egy vastag pulóverben ültem, de aztán úgy döntöttem, leveszem, nem találtam annyira hidegnek már az időt. Egy rövid ujjú pólót hordtam alatta, ami már nem takarta többé az egyetlen kis tetoválásom. Viktóriának szemet is szúrt.
  • „Mi áll itt? Namaste? Hát ez mit jelent?“
  • „Azt jelenti, tisztelem és üdvözlöm a benned lakozó Istent.“
  • „Be kell valljam Önnek, ezt sem értem teljesen. Isten tehát bennünk lakozik?“
  • „Igen. Benned is, bennem is. Mindenkiben és mindenben. Az állatokban, a kövekben, a bolygókban…“
  • „Nahát! És hogyan fér el bennünk vagy a kövekben? Nem túl kényelmetlen neki?“
    Nem tudtam nem mosolyogni az aranyos kérdésein.
  • „Nem, nem kényelmetlen neki. Mégpedig azért nem, mert ő tiszta, ragyogó Fény, s nem helyet foglal, hanem áthatja azt a fényével.“
    Mihelyst ezt kimondtam, nagy érdeklődéssel vett a kezébe egy követ.
  • „Folytassa csak, figyelek!“
  • „Pár perccel ezelőtt szó volt arról, hogy most már apukád “láthatatlan”, a te szavaiddal élve. Pedig a helyzet az kedves Viktória, hogy mindig is ilyen volt. Mindig is az volt ő, aki Most is. Ahhoz, hogy ezt igazán megértsd, el kell árulnom neked, hogy mi emberek, valójában nem is emberek vagyunk. Hanem mi az a Fény vagyunk, amiről az előbb meséltem. Amit pedig nap mint nap a tükörben látsz, csupán egy…ruha, ha úgy tetszik. És mi Fényként azért viseljük hosszú évekig ezt a ruhát, mert feladatunk van vele. Mert van rengeteg olyan dolog, melyet csak ez a test, ez a ruha viselésével tudunk elvégezni. De mi soha nem ez a ruha vagyunk. Mi az vagyunk, ami ezt hordja, ami belül rejlik. A tiszta Fény. A Láthatatlan – ahogy te hívtad.“
  • „Ez nagyon érdekes! Az elején azt tetszett viszont mondani, hogy ez a Fény, Isten. Most meg azt, hogy ez a Fény vagyunk Mi valójában. Akkor ez nem azt jelenti, hogy Mi vagyunk Isten?“
  • „Csodálatra méltó módon tapintottál rá a lényegre. Kicsit kifejtem neked jobban. Ha nem csalódom, az iskolában azt tanítják, hogy volt a nagy ‘bumm’, és így keletkezett a világ, az univerzumok… Nos szeretném veled megosztani az Igazságot. Ez a bizonyos nagy ‘bumm’, az ősrobbanás, nem más volt, mint mikor Isten, a hatalmas megnyilvánulatlan tiszta Fény, úgy döntött, hogy megnyilvánul/testet ölt, és több milliárdnyi és még annál is több apró fényre osztja fel magát. Ezen Fények egyike vagyunk mi is. Te is, édesanyád, én is, a kő is a kezedben.“
  • „Azt mondta, vannak dolgok, amiket csak ez a testünk, ami tehát ruha, viselésével tudunk elvégezni. Akkor miért vált apa újra “láthatatlanná”?
  • „Te, kedves Viktória, azután is hordod vagy megtartod a ruháid, miután már nincs szükséged rájuk? Nem, ugye jól mondom? Édesapád esetében is ez történt két évvel ezelőtt. Azért vált újra láthatatlanná, mert elvégzett minden olyan feladatot, amiért felvette ezt a ruhát, az emberi testet. Tulajdonképpen ez az, amit az emberek halálnak hívnak. De a mi valódi Énünk soha nem hal meg. Csupán a ruhánkat hagyjuk itt, miután már nincs szükségünk rá.“
  • „Ki dönti el, hogy már nincs szükségünk rá?“
  • „Mi magunk! Mikor még ott fent vagyunk Fény formájában, elhatározzuk, mikor és miért, és hova szeretnénk leszületni, s azt is tudjuk, mennyi ideig. Sőt sokszor le is játszódik előttünk, mint egy nagy TV-n, az a következő életünk, ami ránk vár. Mikor pedig úgy érezzük, készen állunk, megszületünk ott és abban a formában, ahol és amilyenben kell, és ott fejlődünk tovább, míg ismét vissza nem térünk oda, ahol Fényként létezünk.“
  • „És miután itt hagyta valaki az emberi ‘ruháját’, lehet még neki az után is üzenni? Meghallaná onnan fentről is a szavainkat?“
  • „Egy nagyon szép kérdést tettél fel, s a válasz határozottan igen. Drága Viktória, ma este, mielőtt elalszol, beszélj az édesapádhoz. Békülj ki vele, áruld el neki, mennyire szereted. Engedj el eközben minden neheztelést, amit az elmúlt időben éreztél a veszekedésetek miatt, magaddal szemben. Csak a tiszta szeretetre koncentrálj, hisz ez az egyetlen, amit ő is érez irántad.“
    Az ezt követő este nem aludtam. Minden energiám arra fordítottam, hogy saját képességemhez mérten, gyógyítsam Viktóriát. A csakrák harmonizálásától kezdve a fény energiája növeléséig, ügyeltem mindenre. S ez így ment hetekig. De tudtam, az igazi megváltást a számára az fogja elhozni, hogy megbocsátott magának, és ezzel elengedte a ragaszkodást.
    És el is hozta. Viktória, akinek négy hónapot jósolt egy tapasztalt orvos, egy hónap elteltével kifogástalan egészségnek örvendett.
    Bármilyen nehéz is volt édesapja elvesztése, és a sok felgyülemlett neheztelés viselése, ezen a tapasztaláson kellett keresztül mennie. Ezért is született le, emberként…
    Fél évvel később eljutott hozzám a hír, hogy Viktória épp jelen volt, mikor az édesanyja és egy ismerőse arról beszéltek, hogy valaki meghalt, s erre ő a következő kijelentést tette:
    „Halál nem létezik. Csak arról van szó, hogy már nem volt szüksége a ruhájára. Amit emberként el kellett intéznie, már sikeresen elintézte. Így most Fényként létezik… odafent.“

Megjegyzés: A mű nem valóban megtörtént esemény alapján íródott.

Vajda Andrea: Mik vagyunk mi valójában?

Mesélem a mesém, Mesélem a mesém 2021 | 0 Comments

Hozzászólás