Megkérdeztem a Földanyát

  • Földanya, te már több emberi civilizációt is hordoztál a hátadon, szeretném megkérdezni, hogy mindig volt egy sátánista csoport, akinek nem számított az emberiség sorsa, csak a hatalom? Tapostak, zúztak, romboltak, egymást is, téged is.
  • Mindig voltak és csak egyre rosszabbak jönnek.
  • Látsz-e esélyt a mostani civilizációnak arra, hogy elkerülje a kipusztulást?
  • Természetesen mindig látok esélyt, hiszen nekem nincs napfelkelte, naplemente, a nap mindig világít, és bármi is történik a testemen, nekem mindig csodálatos napok jönnek. Amikor a civilizációk elbuknak, a lelkek itt maradnak, vagy tovaröppenek az világegyetembe, új világok felé. Az embereknek most azt kellene látni, hogy szabadon lehetnének boldogok, csak a röghöz kötést kellene elengedniük, amivel az anyagi lét minden síkjához ragaszkodnak, és emiatt képtelenek repülni. Nem látják az igazi valóságot, és mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák azt a lehetetlen világot, amit kialakítottak. Ha nem tudnak elrugaszkodni az anyagtól, akkor ugyan úgy nincs esélyük, mint a korábbi hat civilizációnak. Drukkolok nekik. Megrázom magam, 100.000 év, és az összes lábnyom, amit itt hagytak, megtisztul, kitisztul, és várom a következőket.
  • Földanya, te is Isten gyermeke vagy, egy teremtett bolygó, nem csak az űrszél hordott össze. Neked mi a teremtés fogalma?
  • A rezgés, ami minden pillanatban átjár, összetart, ami érzéseket vált ki belőlem, a Napanya imádatát és hódolatát hozza el az életembe. Érzem a kezdetem és a végem, és tudom, hogy minden szem por, ami összeállt bennem, egy tudatos teremtés eredménye. Ha egyszer újból porrá leszek, akkor valahol újból összeállok egy csodálatos bolygóvá, meteorrá, vagy akár nap is lehetek az égen. A létezés érzése maga a Teremtő számomra.
  • Földanya, ismered a félelem fogalmát?
  • Ismerem, az ember ismertette meg velem, amikor is a legmélyebb álmomból atombomba robbanására ébredtem, hallottam százezrek halálsikolyát. Akkor elkapott a halálfélelem, megvertem óriási haláldobjaimat, hogy mindenki hallja meg a világmindenségben, hogy ismét valami félelmetes ragadozó támadott a létezés szentségére. Azóta is félek, és féltem az embert önmagától.
  • Földanya, voltál már szerelmes?
  • Nekem ragyogás és szerelem az életem, és valamelyik porcikámon, tájamon minden pillanatban tavasz van, illatozó virágok, a napsütés simogatja a hátamat, boldog gyermek kacarásznak, megtelik élettel a föld. A tavasz az én szerelmem, a nyár a beteljesülésem, ősszel megpihenek, télen alszom, és ezt mind egy időben megtehetem. Ennél nincs csodálatosabb érzés. A létezés szerelmese vagyok.
  • Földanya, a Hold a gyermeked?
  • Igen, de csak fogadott gyermekem. Nélküle üres lenne az életem, ő fodrozza a hullámaimat a tengereimben, ő tisztít meg, ő süllyeszti el a földi vétkeket, a sápadt éjszakákon világít. Akik félnek az élet fényétől, azok mindent a hold arcától remélnek.
  • Földanya, haragszol az emberre? Őszintén!
  • Haragszom-e? Talán igen. Nézd a viharaimat, az egyre dühösebb hullámokat, a vulkánjaim kitörő tüzét. Igen, már jó ideje füstölök. De mit tegyek egy emberrel, aki életképtelen, ott fekszik a földön és esetlen technikai eszközökkel próbál uralkodni felettem? Mérgeket csíkoz az égen, elektromos hullámokkal bombázza a testem, a légkört, az embertársait, és olyan ostoba, hogy igazából szánni való. Haragszom rá, mert kipusztítja önmagát, és mert nem szeret, csak fél és félelmében csak félelmetes dolgokat tesz. Ugyanakkor látom azokat is, akik a fény felé fordultak, és a fényben élnek. Miattuk nem tettem még idáig semmit. De a cica bajuszát is sokáig lehet húzogatni, aztán egy pillanatban kitárja a száját, és maga sem tudja, hogy mit cselekszik.
  • Tudom, hogy magasztosabb gondolatokra vártatok, de annyira vakok vagytok, hogy nem látjátok, hogy mit tesztek magatokkal. Nem veletek teszik, hanem ti vagytok a megengedők, befogadók. Egyszerre a gyilkosok és az áldozatok.

Jakab István

Megkérdeztem a Földanyát

Üzenet | 0 Comments

Hozzászólás