Nem tetszik a rendszer, de nem tudsz élni nélküle

Világvége jön, vagy a végtelen, örökkévalóság felé vettük az irányt? Ha kételkedsz, ezt könnyen eldöntheted, ha mélyen belenézel a gyermeked szemébe. Mit látsz benne: világvégét, vagy a végtelen univerzumot tükrözi vissza?

Az a sok ésszerűtlen döntés, ami most diszkriminatív korlátok közé szorítja az életünket, vajon mit jelez? Azt, hogy az ész helyét végre a szív korszaka veszi át, vagy hogy a vezetőink kezéből kicsúszott az épeszű irányítás, és már nem urai a helyzetnek, hiszen értelmetlen szabályokat rendelnek el?

A régi és az új világ egyszerre van most jelen. A régi rendszerbe, a régi, idejétmúlt világunkba, múltunk maradványaiba, mint egy múzeumba, már csak kártyával lehet belépni. Az új világ pedig arról ismerszik fel, hogy ott akadálytalanul, szabadon lehet közlekedni.

Sokan félnek még elhagyni a régi fészket és riadtan menekülnek vissza a biztos ismertbe, az új elől. Ők nem akarnak, vagy nem mernek megváltozni, nem szeretnének megújulni, maradnak hűséges szolgái a régi világnak.

A régi tudatszintről nem látható az új, ugyanakkor az emelkedett, kiteljesedett tudatban tisztán rá lehet látni az egészre. Aki már teljességben látja a dolgokat, arról elmondható, hogy túllépett az egyéni szintjén, és felemelkedve a kollektív tudatba, egy természetes evolúciós lépéssel meghaladta önmaga személyes korlátját!

Fontos, hogy mindenki meg tudja fejlődni azt, ami kell ahhoz, hogy életképes legyen az új világban is. Az érés önállóságát mindenkinek szabadon meg kell hagyni. Segíthetjük egymást, egészen pépesre rághatjuk a másiknak a falatot, de lenyelnie akkor is neki kell. És ez így van jól. Egy édesanyának is hatalmas önfegyelemre van szüksége, amikor gyermeke járni tanul, és hagynia kell őt néhányszor elesni ahhoz, hogy kellőképpen megerősödjön. Lehetünk óvó figyelemmel egymás iránt, de fel senkit sem emelhetünk, még akkor sem, ha a tudatlanságnak előre láthatóan súlyos következményei lehetnek.

Jakab István és Horányi Ágnes beszélgetése.

Hozzászólás