Csinger Éva: Szabadság, igazság, szeretet

Ahogy közeledett a Földhöz, egyre nehezebbé vált a teher, amivel indult. Szinte már cipelte. Feszítette a tér s az idő. Olyan érzése támadt, mintha valami fontosat elfelejtett volna megkérdezni.

Még hallotta az elkésett választ: ”Neked az eget adom és a csillagot. A kéket, az aranybölcsőben a napot. Éhes leszel, és fázol, és majd szomjazol. Ne feledd: ott leszek veled! Enni adok és inni. És meleget.”

Többé már erre sem emlékezett. Sem a kérdésre, sem a válaszra, sem másra. A nagyszülők vályogházának, ahol élt, föld volt az alja, törött cserép volt a teteje. Este, amikor kinn hideg volt, bebújt a meleg dunna alá. Amikor kenyeret sütöttek, a kemence kuckójába fészkelte be magát. A nagyszülők dolgos emberek voltak. A szülők is. Háború, járvány, pénz, gyakran hallott ilyen szavakat.

Legtöbbször az ujjaival játszott, vagy eső után mindenfélét tapasztott a ház előtti sárból. Néha elment a nagyobb gyerekekkel gyümölcsöt lopni az elhagyott kertekbe. Ilyenkor mindig félt, mert utána futni kellett, és ő még kicsi volt a futáshoz.

Szerette a falu határán lévő folyót, amit gyerekként hatalmasnak látott. A folyó árterében szabadnak és határtalannak érezte magát. Elbújt a zöld fűben, boldogan és önfeledten csodálta a pillangókat, hosszasan nézte a rovarokat. Érezte, de gyerekként még nem tudta, hogy ezt úgy hívják, hogy szabadság.

Évekkel később, karácsony előtt néhány nappal eljutott a közeli városba. Az egyik aluljáró lépcsőjén egy anya énekelt a három gyermekével. Fogták egymás kezét és mosolyogtak. Előttük egy kalap volt, benne aprópénz. Gyönyörű volt az ének, gyönyörű az arcuk is. Olyan erősen áradt ki a boldogság, hogy hirtelen potyogni kezdtek a könnyei. Érezte, de akkor még nem tudta, hogy ezt úgy hívják, hogy szeretet.

Felnőttként is szívesen idézte fel ezeket a pillanatokat: amikor fáradt volt, amikor úgy érezte, hogy mindent elszúrt, hogy milyen kicsi is ő – a körülötte lévő világhoz képest. Próbálta meglelni a helyét, próbált megfelelni, találni egy mértéket, amihez illeszteni tudja a többi lépést.

Sokáig aludt, ahogy Csipkerózsa is tette. Nem tehetett mást, hiszen megszúrta az orsó, amiről akkor még nem tudta, hogy az egyetlen orsó volt a világon, ami kizárólag őrá várt. Tette, amit tennie kellett, hogy a körülötte élők kiteljesíthessék a sorsukat – és kiteljesedhessen az a sors is, amit ő választott. Akkor még nem tudta, hogy ezt úgy hívják, hogy igazság.

Találgatta a képek, a szavak, a mondatok jelentését, amely olyan volt, mint egy válasz, amely mintha átívelt volna az egész életén. ”Neked az eget adom és a csillagot. A kéket, az aranybölcsőben a napot. Éhes leszel, és fázol, és majd szomjazol. Ne feledd: ott leszek veled! Enni adok és inni. És meleget.”

Kinyitotta a szemét, kipillantott a vonat ablakán. Nem tudta, hogy melyik állomáson van éppen. Ránézett az állomás falán függő órára. Elmosolyodott. Ez még közel sem a végállomás.

Csinger Éva

Csinger Éva: Szabadság, igazság, szeretet

Mesélem a mesém 2021 2 | 0 Comments

Hozzászólás